Ha egy olyan zenét hallgatok, amit mostanában nem igazán szoktam, de az élet egy bizonyos szakaszában sokat hallgattam, akkor olyan érzés fog el, mintha visszamennék az időben és azoknak az időknek a hangulata valahogy újra előjön, amíg le nem jár a hanganyag. Ha véletlenül a Metallica: Master of puppets lemezét hallgatom, akkor eszembe jut milyen volt 11-nek lenni és a nappaliban üvölttetni a hifin azt a 3 kazettát, ami volt és idegesíteni vele az egész családot,3 számmal nagyobb Metallica polóban járni suliba, mert a legkisebb is rohadt nagy volt rám. Aztán 13-14 fele elkezdtem jobb zenéket hallgatni, Nirvanát, Offspringet. Szerencsére Nirvanát senki nem hallgatott a suliban, de akkor nagyon kiakadtam, amikor az Offspring-nek megjelent az Americana lemeze és egy csomó nyomorék arc a suliból azt nyomatta. Akkor úgy éreztem, hogy az én zeném és ők ne hallgassák. Aztán az évek beigazolták, hogy az Offspring a hülyegyerekek zenekara, nekem pedig jobbakat adott a sors. 15 voltam, amikor megrendeltem a Headbangerből a Dead Kennedys: Fresh fruit cd-t, az kicsit megváltoztatta a zenéhez való látásmódomat. Az volt asszem az első igazi, régi punkzene, amit hallgattam. De például, amikor a 2004-es Red line offside lemezt hallgatom, akkor tisztára 2004 nyarán érzem magam, foci Eb, I. Déli party,. Vegetariánus konyha elsajátítása, stb.
Az idei év hozott már jó koncerteket, de asszem a java még csak most jön. Két nap múlva Attitude és erre a koncertre várok már nagyon rég óta. Amikor Attitude-ot hallgatok, az arra emlékeztet, hogy 2007 szeptemberében vagyok és hallgatom fülhallgatóval a gépen előtt és várok egy zenekart, ami két hét múlva jön. Benne az akkori idők dühe, frusztrátltsága, amit még egy nagyon kicsit mindig magamban hordok. Egy koncert, amit nagyon várok, de előtte pár nappal kiderül, hogy még várhatok rá egy darabig, talán örökre. Nekem az Attitude napjaink egy legfaszább zenekara, a zenéjük olyan, amit szeretek, mintha benne lenne mindenből egy nagyon kicsi amitől jó tud lenni a zene, a korai punk/hc zenék lendülete keveredik a 90-es évek post-hardcore-jának beteges hangzásával. A tagokat kb úgy képzelem el, hogy olyan srácok, akik ugyanolyan gondokkal küzködnek mint én, csak még nálam is nagyobb seggfejek. De legalább olyan dolgokról ordibálnak, amikkel én is tudok azonosulni. Öröm lesz üvölteni velük, hogy nem tudok túllépni az előző kapcsolataimon, vagy hogy ha már muszáj felnőni, akkor inkább próbáljunk meg kemények lenni, mint elbaszottak. Kicsit félek a koncerttől, de ha már ennyire várom, akkor ciki lenne beégni vele, hogy mégis szar, de majd az idő eldönti. Remélem a következő két napot kibírják különösebb balé nélkül és nem sittelik le őket, mint másfél éve….
Ja és ma este olvasva a Punkportal-t, úgy néz ki egy nagyobb várkozás is teljesül, amikor 2002-ben a saját hülyeségem miatt kihagytam a Propagandhi-t, de 7 év után pótolhatom....
