HTML

P.M.

beszámolók, lemezismertetők, sztorik, balhék, punk, hardcore

Friss topikok

Times together

2009.10.12. 00:26 P.M.

Azért vicces, hogy egy búcsúkoncert hozza vissza a hitemet. Egy olyan dologba, amit 5-10 éve komolyan vettem, majd egyre kevésbé. 3 napja álltam a színpad előtt és üvöltöttem a zenei téren a második vízválasztó szövegeket. Ami persze jóval több, mint zene, egy új utat mutatott, továbblépést, egy újabb fejlődési szintet. De én csak ott álltam és a koncert első felét végigüvöltöttem, majd a másik felét a színpad oldaláról néztem és egy olyan érzés fogott el, amit nem igazán tudok visszaadni így szavakban. Eléggé kettős érzés volt, kicsit ilyen sírok-nevetek szindróma. Egyrészt az volt bennem, hogy ez a zenekar sokat adott és hogy én még itt vagyok, de benne volt egy kicsit a gyász jellege is, hogy ez már többet nem lesz. Még mindig borsódzik a hátam, amikor arra gondolok, ami csütörtök este történt. Pár nappal a koncert előtt felraktam az mp3 lejátszómra az összes számot magyarul és azóta is napi rendszerességgel hallgatom. Kicsit ilyen nosztalgia is van benne, kicsit eszembe jut, amikor a walkman-on hallgattam a vonaton az első 3 anyagot felváltva magyarul és angolul, a régi rocktogon-os, marco polós koncertek, amikor még egyedül mentem le, mert nem ismertem senkit, a nagy zenekarok előtti bénázások, amik olyan őszintének tűntek. Nem tudom elmondani, hogy mennyit jelentett nekem ez a zenekar és jelent a mai napig. Olyan hihetetlen belegondolni, hogy ami az utóbbi éveimre alapot adott, most már a múlt része. Egyik szemem sír a másik nevet. Igen ott voltam, én is része voltam és örökké emlékezni fogok rá. Emlékszem először egy fanzin-ben olvastam velük egy interjút és megfogott a pozitivitások. Én csak egy dühös nihilista punk srác voltam végzet és cél nélkül, de éreztem, hogy ennél én több vagyok. Akkor réges-rég tudtam olyan dolgokról, hogy straight-edge és legbelül respektáltam is, de olyan elérhetetlennek tűnt, itt pedig volt egy zenekar, aki ezt tőlem 100 km-re megcsinálta. Aztán megtudtam, hogy az a bolond eladó a Nemartból, akitől a fanzineket, cd-ket veszem, amikor feljutok vidékről Pestre ő is a zenekar tagja.(ekkor még nem is gondoltam volna, hogy egyszer majd vele fogok zenélni, turnéra menni, betegebnél betegebb poénokat elsütni). Aztán amikor felkerültem Pestre lementem egy Süss fel nap-os koncertjükre és akkor már tudtam, hogy nekem ez kell. Majd egy fél évvel később lenn voltam a volt puki-punk zenekarom próbatermében a legjobb barátommal, eléggé lepusztítottuk magunkat és akkor beültem a dobok mögé és elkezdtem egy olyan gyors ütemet ütni, mint az „idősapám” eleje. Solej pedig ráüvöltött és akkor tudtam, hogy nekünk zenekart kell csinálni, ami szól is valamiről, de ez már egy másik történet. Ez a koncert visszaadta a hitemet, hogy a hardcore mégsem halott 2009-ben. És ez a lezárás olyan pozitív töltetet adott nekem, hogy ahelyett, hogy temetnénk a dolgokat, inkább azt mondom, hogy ha nekik sikerült, akkor nekünk miért ne sikerülne? A lehetőség mindenkinek adott, csak élni kell vele.

Tovább nem is akarom a szavakat vesztegetni, hiszem, aki ott volt az úgyis tudja, aki meg nem, annak úgysem lehet elmondani. De legalább van valami ami csak a miénk. Én is irigylem azt aki látta a Minor threat-et, de örülök, hogy ezt a magaménak tudhatom és a részese lehettem.

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://matyipotter.blog.hu/api/trackback/id/tr611443873

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

TuranCucu 2009.10.25. 22:17:03

A marco polos bulikon azért nem voltál egyedül ;) egy lökött crusty sokszor ott volt veled...
süti beállítások módosítása