HTML

P.M.

beszámolók, lemezismertetők, sztorik, balhék, punk, hardcore

Friss topikok

Ha a zenekaros pólóim mesélni tudnának

2013.11.01. 21:32 P.M.

Digitalizáltam a gyerekek jelentkezési lapján lévő adatokat, amikor arra döbbentem rá, hogy a kedvenc zenekaros pólóm idősebb, mint a kölykök, akiket focizni tanítok. Ráadásul a srácoknak esélyük sem volt arra, hogy ott legyenek a 2005-ös Insted koncerten, mivel még meg sem születtek akkor. De persze van benne jó is, például nem emlékeznek a Jugoszlávia elleni 7-1-re, mint ahogy én sem emlékszem, hogyan szerepelt a válogatott Mexikóban. Hátha még a pólóm beszélni tudna és visszaadná azokat a beszélgetéseket, amiket átélt vagy elmesélné, hogy milyen ital-étel, hányás és egyéb testnedvekkel érintkezett már élete során. Schwarcz Laci barátomat kurvára öregnek tartottam, amikor elkezdtünk zenélni, amikor még azt hittem, hogy örökre 20 évesek maradunk, most pedig már nála is öregebb vagyok. De valahol még mindig 20 évesek vagyunk. Mint amikor a velem egyidős munkatársam arról dicsekedett, hogy idén a saját esküvőjén kívül még hány esküvőre hivatalos, annyira amennyin én még életemben nem voltam. Az unokatesóim még fiatalkorúak, a volt osztálytársaimmal nem igazán tartom a kapcsolatot, a haverjaim nagyrészének meg valszeg  sosem lesz esküvője. Igen, olyan emberek között töltöm a mindennapjaimat, akik elfelejtettek felnőni és ez alól én sem vagyok kivétel. Megrekedtünk egy olyan ponton, ami a legtöbb ember számára nem is létezik, fél lábbal a felnőttek világában, miközben a másik lábunk a gyermeki létben tapos a kerítés másik oldalán, miközben a golyóink kezdenek belegabalyodni a szögesdrótba. Viszont ez még mindig sokkal kevésbé fájó, mint átlépni és a széllel egy irányba hugyozni, ahogy a nagytöbbség teszi. Amikor már nem azért eszel, hogy életben maradj, hanem az életed értelmét képezi az evés. Ennél sokkal klasszabb,  ha megmaradunk ott, hogy ha már hugyoznunk kell, akkor ezt valahol ott tegyük, ahol a leginkább útban van, ezzel nyomot hagyva magunk után. Hosszú távon úgyis beszívja a föld, lemossa az eső vagy csak simán feltakarítja valaki, de néha lehet olyan szerencsénk, hogy olyan foltot hagy maga után, amit senki és semmi nem tud eltüntetni. Az másoknak csak egy idegesítő folt, aminek szaga van és gusztustalan, de nekünk az életet jelenti. A 10 éves érettségi találkozómat is kihagytam. Egyszerűen nem voltam kíváncsi arra, hogy kinek milyen a karrierje és gyerekeik képeit sem akartam nézegetni. Ráadásul az emberi szervezet számára fogyasztható kaja megrekedt volna a sültkrumpli káposztasalátával kombónál. Ha meg csak úgy szimplán be akartam volna rúgni, akkor ahhoz találtam volna a fővárosban is játszótársat, akivel legalább tudok beszélgetni zenékről, vagy másodosztályú magyar, esetleg középszerű angol futballról és nem kellett volna ehhez Fonyódig utaznom, ahol az éppen most mit melózol, kivel élsz, mivel töltöd a napjaid, kire fogsz szavazni kérdés és az első sör után előjött volna a kínos csend, amikor zavarodottan egymásra nézünk és nem tudjuk merre menjünk tovább, mert nincs közös témánk, mivel amiről mi szeretnénk beszélni, az semmiképp sem érdekli a másikat. Ez, ha valahol úgy közelítem meg, akkor egy tragédiának is érezhetném és ahelyett, hogy magamba néznék, okolhatnám érte a kormányt, a bevándorlókat vagy a homoszexuálisokat. De inkább a világ legszerencsésebb emberének érzem magam, amikor arra gondolok, hogy vannak barátaim, akik ugyanúgy elfelejtettek felnőni, mint én. Akik azért járnak dolgozni, hogy legyen valami szar munkából egy elviselhető életük és nem azért élnek, hogy dolgozni járjanak. Persze azért vannak kivételese esetek, hogy valakinek a hobbija vagy a hivatása a munkája és a focis melómmal én is ide tartozom, amit talán nem is munkának fogok fel, hanem az életem egy részének. De sajnos azt látom, hogy nemcsak a meló kevés, de az ilyen fajta értelmes meg aztán tényleg ritka, mint a fehér holló. Annál viszont nincs kiábrándítóbb dolog, ha valaki egy teljesen értelmetlen dologért él, amikor a munkája mögött nincs semmi, csak valakinek ezzel jó sok pénz termel, amikor az egész életet odaadja a kényelemért. Persze jó dolog az anyagi biztonság, de én mégis sokra becsültem azt, aki képes ebből kitörni és feladja valami értelmes dologért. Viszont a barátaim, azért melóznak, hogy miután hazaérnek, felrakják a kedvenc lemezüket és a földön hanyatt fekve hallgatják. Amikor összegyűlünk koszos pincékben zajos zenét hallgatva vagy a Margitszigeten ülünk és esszük az otthonról hozott vegan sütit vagy csak simán ülünk valakink lakásán a padlón, miközben a volt osztálytársaim számára tejesen ismeretlen zenekarok lemezeit hallgatjuk analóg formában, akkor érezzük, hogy élünk. De persze a volt osztálytársaim annyira sötétek, hogy még a Ramones-t se tudják megkülönböztetni Bolt Thrower-től. A volt osztálytársaimnak jó esetben kimerül abban a politika, hogy elmennek 4 évente szavazni, bár ennél már csak a rosszabb, ha pártpolitikai rendezvényre mennek, vagy kuruc infós cikkeket posztolnak a facebook-on és a magyar címerre maszturbálnak. Aztán meg lezsidóznak, mert jobban aggódom, az utcán élő hajléktalanokért, mint, hogy hányadik Horthy szobrot locsolták le piros festékkel. Persze én olyan arcokkal lógok, akik úgy politizálnak, hogy kukából kiszedett kajából főznek ételt és azt osztogatják ingyen, hobbiból, pénzt, időt és fáradtságot nem számolva a saját szabadidejükből. Vagy bemennek a libamájfesztiválra és növényi pástétomos szendvicset osztanak és még kérdőívet töltenek ki az emberekkel, hogy ízlett neki a krém, majd a legvégén a lap utolsó során közlik velük, hogy beszoptátok, mert ez vegan. Nem kicsit, nagyon. Mindig is az ehhez hasonló kissé humoros, szarkasztikus akciókban láttam fejlődést. Minden változás egy kis lépéssel kezdődik, amit elsőnek magunkban kell lerendezni. Ezek apró dolgok, amik egyesével nem oldják meg a világ gondját, de magunkat legalább helyretesszük vele és tudjuk, hogy ha mindenki csak fele ennyire cselekedne, vagy negyed annyira lenne önző, akkor ez a világ sokkal jobb lenne. Minden út egy lépéssel kezdődik és ameddig lázadunk dolgok ellen, ellenállunk, rajongunk dolgokért azzal pont annyit érünk el, hogy megmaradnak bennünk a gyermeki vonások és nem válunk olyanná, mintha egy általános iskolás szülőiről vagy egy 10 éves osztálytalálkozóról jöttünk volna ki. Elbaszottak vagyok? Mutass valakit, aki nem az. Mind azok vagyunk, senki nincs rendben. Sőt én büszkén vállalom, hogy 10 éve volt egy olyan orvosi papírom, ami szerint „a barátaim nagy része deviáns életformát folytat és nem tűröm semennyire a rendet és fegyelmet”. Ezzel legalább megúsztam egy esetleges besorozást a hadseregbe. Aminek nem lett volna semmi értelme, mert úgyis a polgári szolgálatot vállaltam volna, de még iskolába is jártam. Mint amikor volt egy jól indult beszélgetésem egy kedves lánnyal arról, hogy a korai Smiths vagy a késői Morrissey lemezek a jobbak, aminek a vége az lett, hogy minek lázadok minden ellen, miközben a világ jóléti felében élek. Pont azért, amiért a Smiths az egyik legklasszabb zenekar a világon. Nem azért lázadoztak, mert lázadni kell, hanem, mert tényleg frusztráltak, dühösek és magányosak voltak. Persze Margaret Thatcher meghalt, de Morrissey mégse nyugodhat meg, mert még mindig gyilkolnak állatokat értelmetlenül. Nem sok meghatóbb dologot láttam az életben, amikor egy műbőrdzsekis 45 körüli vegan felvarrós fazon pakolta ki a saját maga által sokszorosított vegan propaganda anyagot egy toulouse-i foglaltházban. Látszott rajta, hogy rohadtul őrült, de az is, hogy teljese mértékben hisz abban, amit csinál. De szerencsére én is elég magasra tettem a lécet és olyan dolgok ellen vagyok, amik elkísérnek életem végéig, bármi is történjen. Ha beolvadok, akkor kötözzetek ki és korbácsoljatok meg. Legalábbis remélem, hogy 60 évesen is utálni fogom a zsarukat, szóval még akkor is meglesz a „Young till I die”. A lemezeimet még koptatni fogja a tű, még ha recsegni is fognak, amikorra már a volt osztálytársaim által letöltött Kiscsillag albumokat már kinyírta a Windows kék halál.  És persze Schwarcz Lacival 50 évesen is zenekaros pólóban fogunk kimenni az utcára, miközben én szidom a grind zenéit, ő meg az indie szarjaimat. Nem vagyunk normálisak, de mi legalább nem próbálunk úgy csinálni, mintha azok lennénk. Kevesebb kiábrándító dolog van, amikor egyetemességgel próbálják magukat takarni az emberek és elítélnek bármit, ami különbözik náluk. Úgyhogy bocsi srácok, én felvállalom, hogy van defekten, meg sem próbálom tagadni. Nektek meg jó szórakozást a vasárnapi misére, meg a következő Jobbik tüntetésre. Ott legalább hibátlan erkölccsel rendelkező emberektől tanulhattok.

Közben én meg a világ legszerencsésebb embere vagyok, mert vasárnap esténként zenekaros pólóban olyan emberekkel lóghatok, mint Jakab Márk vagy Eb Marci. Annyira jó emberek vagytok, hogy nem érdemlitek meg, hogy ebben a szar világban éljetek. És persze úgy érzem, mintha egy időgépben élnék, mert a koleszos éveim jutnak eszembe az otthoni állapotokról, csak azzal a különbséggel, hogy most tudok miről beszélni a lakótársaimmal, mert a szeretteimmel lakom.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://matyipotter.blog.hu/api/trackback/id/tr465609770

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.