Kezdjük ott, hogy 12 éves koromig nekem a foci volt a minden. Állandóan csak focizni akartam suli szünetben az udvaron, tesi órán, délután, hétvégén. Nem tagadom, ekkor még az volt az álmom, hogy profi labdarúgó leszek. Játszottam a helyi serdülő csapatban ahova csak ritka nagy parasztok jártak, de a játék szeretete miatt nem állt szándékomban abbahagyni, pedig az akkori csapattársaim közül köszönő viszonyban is csak pár emberrel vagyok, de ennél több senkivel. Negyedik osztályban állandóan verekedtünk a szünetekben
, csak én voltam Fradi szurkoló az összes többi paraszt pedig Kispest szurkoló volt, mert a sport elnök fia is az volt és ő volt a menő srác. Jó, én se magamtól lettem FTC drukker, apám hatása volt. De inkább az apja legyen már az emberre hatással, mint valami hülye gyerek. Meg különben is tetszett a zöld szín. Minden hétvégén néztük a bajnoki meccseket, ha Siófokra jött a csapat kimentünk megnézni.
Aztán negyedikes koromban lejött nagybátyám hozzánk én meg elcsórtam az egyik Metallica kazettáját és szép lassan megváltozott az életem. Sorra eltűntek a focis dolgok a szobámból és elkezdtek gyűlni a másolt kazetták. Sajnos vidéken Internet nélkül nem igazán lehetett jó zenékhez jutni ’94-ben. Volt pár srác, akiktől tudtam zenéket szerezni, mindent hallgattam, ami kemény volt és hangos. Éveken keresztül rendszeresen vásároltam a Metal hammer-t, a megjelenés napján már rohantam a helyi újságárushoz kora reggel. Kb 4 éven keresztül megvolt az összes és nem találom sehol, lehet húgom elvitte papírgyűjtésre a helyi általános iskolába. Aztán a végén egyre inkább azt vettem észre, hogy ha véletlenül bekerült egy punk vagy hardcore zenekar, annak az interjúja tetszett a legjobban. Jó, nem kell túl underground zenekarokra gondolni, de még mindig több dolgot tudtam egy wizo vagy sick of it all interjúból értékelni, mint egy Hammerfall-ból. Aztán elsős koromban be is fejeztem a vásárlását, mert rájöttem, hogy az egészből semmi nem érdekel és akkor már hozzá tudtam jutni pár punk fanzine-hez..
Ez a folyamat gimis koromra odáig eljutott, hogy szinte egyáltalán nem érdekelt a foci, leszámítva, hogy jobb volt tesi órán focizni, mint futni vagy szertornázni. Na jó azért nyomattam a Fifa 2002-t és kapus is voltam a helyi iskolabajnokságban, de a zene sokkal fontosabb volt. Meccs helyett koncertekre jártam, vagy zenét hallgattam, csak a legfontosabb meccseket néztem meg, eb, vb döntőket és már tökre nem érdekelt, hogy hányadik a Fradi a magyar bajnokságban, sokkal inkább felizgatott, hogy a 2000es Szigeten lesz Bad religion.
Már ötödikes koromban rock zenész akartam lenni, kikönyörögtem egy kelet-német gitárt és már akkor próbáltam zenélni pár haverommal, akik gyengék voltak és kihulltak, vagy még nálam is tehetségtelenebbek. Zenéltem kurva sok zenekarban, volt ahol csak a haverjaim miatt, vagy mert lehetett inni koncert után. Aztán gimis korom végére kezdtem rájönni, hogy nekem mi kell, ami valahol az első éves egyetemi évemre fejeződött be. Onnantól kezdve voltak olyan zenekaraik, amiket a mai napig vállalni tudok. Ne értse senki, nem szégyellem az előtte lévő dolgaimat, de ma már nem tudok velük azonosulni, de akkoriban pont azokra volt szükségem.
És az utóbbi két évben valahogy visszatért az életembe a football.. Egy lehetsőség folytán foci edző lettem, óvodásoknak tartok foci foglalkozást délutánonként. Először valószínűleg a kevés idővel viszonylag normális pénz szerzési lehetőség motivált, de ez már az első pillanattól kezdve megváltozott. A klub azt várja el, hogy hivatásnak tekintsem és a gyerekek is. És az elejétől megszerettem ezt az egészet és hivatásnak is tekintem. Lehet néhány gyerekben a régi önmagamat fedezem fel. Én tuti örültem volna, hogy ha 5-6 évesen ilyen foglalkozásra járhattam volna és egy olyan edzőm lett volna, mint amilyen én vagyok. De vidéken a ’90 es évek elején 9 éves korig nincs más lehetőség focizni, mint pár gyerek a suliból meg a Góliát FC.
Na mindegy, azóta újra elkezdtem nézni foci-t a tv-ben, bár kizárólag az angol bajnokságot követem figyelemmel, a magyar ilyen mélyen még sosem volt, a látványos latin focit pedig sosem szerettem. Az angol csapatok közül pedig valamiért a Chelsea amivel a legjobban tudok azonosulni, talán mert ők játsszák a legkevésbé látványos focit a világon.
Tegnap Bl döntő volt, vesztettünk tizenegyesekkel, de igazából tök jól éreztem magam, mert egy nagyon kedves lány társaságában néztem és végig izgalmas volt. És ki tudja, az én életemre való befolyása lehet sokkal jobb volt így, mintha Terry berúgja a büntetőt, de egy füstős kocsmában nézem pár kőművessel.
Na a lényeg, hogy régen a focista akartam lenni, aztán meg rockzenész. És ha úgy vesszük, akkor mindkettő teljesült, igaz teljesen másképp, mint ahogy elképzeltem annak idején. De mai fejjel ez sokkal értelmesebb és sokkal emberibb. Profi játékos helyett, 5-6 évesekkel foglalkozom, míg a stadionok, drogok és kurvák helyett dohos pincékben játszom olyan zenekarban és olyan zenekarokkal, aminek a tagjai semmivel nem többek a közönségnél. Talán majd valamelyik kölyök akit oktatok, 10-15 év múlva elér valamit, azt hiszem nagyon büszke lennék rá. A zenében pedig egy turnén kívül mindent elértem, amit akartam. Na jó a Think again-el még akarok egy olyan anyagot felvenni, ami tényleg üt.
