Szombat este a kedvenc balatonföldvári szórakozóhelyemre látogattam két barátommal, akik nem vetik meg az alkoholt, de elég közel állnak hozzám, meg az egyikőjük barátnőjével. Egyből, ahogy kiléptem a kertbe este fél 10kor megcsapta az orrom a tipikus őszi szombat este szag, amit középiskolás koromban minden hétvégén éreztem. A lehűlt levegő az őszi páratartalom, a levelek sárgulása hozza elő ezt, amit még a helyre érve kiegészít a cigifüst és sörszag. Persze már nem vagyok 17 éves és ez az érzés eléggé nosztalgikus dolgokat hozott elő belőlem. Igen, valahogy a legnagyobb ellenségünk az idő, ami sosem áll meg. Az emberiség talán legnagyobb problémája, hogy sosem fogjuk megérteni, hogy ezt nem tudjuk legyőzni, gyengék vagyunk. Ez alól én sem vagyok kivétel, elismerem. Egész életünket végigtöprengjük a múlt árnyékában, ami mellett elszáll a jelen és csak pár év múlva fogjuk tudni értékelni, amikor már átmegy a múlt stádiumává. Igen, a levegő is csak akkor hiányzik, ha elfogy. És ahogy öregszünk egyre későbbi időpontra tekintünk vissza. Pár éve egy átlagos szombati koncert után magamba fordultam egészen a következő hét közepéig és csakis arra tudtam gondolni, hogy miért nincs még mindig szombat. Egy nagyobb koncert után ez hetekig eltartott. Lehet személyiségfejlődésen mentem keresztül, de ma már nem igazán sírok vissza semmi konkrét dolgot, hanem inkább mindent. A lényeg, hogy néha muszáj lazítani, mint ahogy ezen a szombat estén tettem. Minden cél nélkül csak ülsz egy helyen a haverjaiddal, akik hülyére isszák magukat és röhögsz a faszságaikon, miközben szól élőben az elmúlt 40 év összes ismert hazai és nemzetközi slágere, pontos precíz, de dög unalmas előadásban. Azért azt mégsem tudnám elviselni, ha nekem kéne ezeket előadni. Közben lehet lányokat is bámulni, elég nagy a skála a rondáktól kezdve a hülye picsákon át egészen addig, hogy látsz valami kisugárzást, ami belülről árad és még a feleségednek is el tudnád képzelni, persze ez a legritkább. Mondjuk ismerkedni a legrosszabb, a hülye picsából senkinek nem kell, aki túl lát egy éjszakán, viszont az igazihoz nem merünk oda menni, mivel ritka és ilyen esetben tényleg nagyon frusztráló tud lenni, a visszautasítás bármilyen formája is. Azért elég jól elvoltam, kikapcsoltam az agyamat és nem gondolkodtam és nem is érdekelt semmi. Olyan ez mint egy jó koncert vagy focimeccs, megszünteti az idő fogalmát, vagy legalábbis arra a rövid időre elfelejtet mindent. Csak néha jut eszünkbe, hogy már 20 perce játszik a zenekar, vagy már a 85dik percnél járunk és tudjuk, hogy nemsokára vége, pedig a legjobb az lenne, ha örökké tartana.
A nyárnak vége. Kezdek belerázódni a délelőtti suli, délutáni foci, esti boxedzés –vagy koncert féle semmibe és próbálok a lehető legkevesebbet gondolkodni. A gyerekzsivaly, hangos gitárok és kesztyűs pofonok ebben nagyszerű segítség. Minden hétre jut valami érdekesebb móka, vagy csak találkozunk a haverjainkkal és kibeszélhetjük, hogy mennyire szar az adott zenekar. A Deal with it-et kihagytam, mert inkább ehelyett az edzést választottam, de szerda este nincs edzésem ,ezért most ott leszek egy olyan koncerten, amitől semmit nem várok, egy olyan helyen, ahova szervezőként többet tuti nem teszem be a lábam és egyébként is csak akkor, ha nagyon muszáj. A Blacklisted/RTTM/Vogue trió a nehézségek ellenére is asszem az év eddigi legjobb buliját nyomták, bár reményeim szerint az év végi első helyről lecsúsznak a szülinapomon. A Margeret thrasher is jó volt, csak azt nem értem, hogy egy lány nem lehet hiteles punk, hónaljkutya nélkül? Az előttük fellépő magyar zenekar gitároslányát próbáltam erről faggatni, de elzárkózott a válaszadástól. Majd megkérdem erről a Union town basszerosát. Persze lehet az egész lényegtelen dolog.
A nyár elment, de kinek hiányzik? A kevés idő-sok elfoglaltság arány feledtet mindent. És persze próbálok a Rise and fall-nál gecibb zenét találni, de nem megy. És ha lesz elég bátorságom, akkor talán randira hívok lányt, akit már évek óta tervezek….
