Csütörtök este a punkportal fórumát böngészve, azon akadt meg a szemem, hogy  megjelent Henry Rollins könyve magyarul. Már régóta vártam, tudtam, hogy másnap az első dolgom az lesz, hogy beszerzem, meg így legalább a hazafelé a vonatútat sem fogom végig unatkozni. Még a borsos ára és a béna címe sem tudott elriasztani, ez olyan, könyv, hogy nem hiányozhat és azonnal kell. Szomorú dolog, hogy nagyon keveset olvasok, ez valahogy mindig is kimaradt az életemből. Az a kevés olvasás is kimerül az index-en pár webzinen, fanzinen, meg pár zenei témájú könyvön. Azt, hogy néha könyvből tanulok, azt nem írom ebbe a kategóriába. Könyvet sem tudom, hogy mikor vettem utoljára, bár már volt, olyan hogy ajánlottak vagy kölcsönkaptam és tetszett. Mindegy, emiatt kicsit szégyellem magam, mert olvasni hasznos és király dolog, meg nálunk a családban mindenki rohadt sokat olvas, de hát ez van. A lényeg, hogy tegnap óta kicsit a hatása alatt vagyok, vagy nem is tudom. Becsülendő dolog, hogy ott hagyott tényleg egy biztos állást a zenekar miatt. Napról napra túlélt, nem volt mit enni, fagyoskodott, rendőri basztatások, szar koncertszervezők, lerobbant buszok. Igen, akkor talán keményebb volt punknak lenni. Igazából ez egy napló, ami a turnékon keresztül leírja a Black Flag történetét. Még nem értem a végére, valahol ’84 nyarán tartok. Tele van képpel, plakátokkal és a lényeg, hogy őszintének tűnik. Vagy legalábbis én beveszek mindent, amit ez az ember leír. Elég nagy közhely, de van benne igazság, hogy ma már kiszámítható lett a punk és biztonságos. Már le se szarnak, ha tarajad van, meg ahogy öregszünk rájövünk, hogy ezek felesleges dolgok. Kicsit magamba is fordultam a vonaton, csak a magyarázatra nem jöttem rá, hogy mi miatt. Olvastam a könyvet, meg egy fél órára átmentem egy másik kocsiba két volt osztálytársamhoz. Az egyikőjük hamarosan diplomázik, a másik pedig már gyakorlatot is tart a műegyetemen. A tanulmányaikban tökéletesen elértek mindent, de látszik rajtuk, hogy ezen kívül egy kudarc az életük. Először örültem nekik, de aztán nemtom, eléggé lehúztak. Egy hónap múlva osztálytalálkozó, de emiatt találkozás miatt kicsit elment tőle a kedvem, pedig lelkes voltam. Igazából sosem értettek meg engem, de jó pár emberrel jól el voltam és középiskolába jobban szerettem járni, mint egyetemre. Na mindegy a lényeg, hogy ennek a két embernek a 20 perces beszélgetés alatt semmiről nem volt jó véleménye. Persze én is frusztrált vagyok, de nem tudom miért kell egy hozzám közel álló embert csak azért lehúzni, mert ugyanazt a szakot végzi mint ő, csak nem a Műegyetemen, hanem Pécsen. És látszott rajtuk, hogy engem is lenéznek, de ezek a dolgok igazából már réges-rég nem érdekelnek. Jó, hogy kiegyenlítsem a számlát én is lenézem, őket, mert nem látták az Insted-et, nincs Bad brains lemezük és sosem aludtak a házukban 30-an egy koncert után, amit egyébként sem engedne meg az anyukájuk. Nem tudom mit fog hozni az osztálytalálkozó, de kicsit félek, hogy igazából nem fogunk tudni miről beszélni, páran biztos le fognak döbbeni, hogy nem fogom hülyére inni magam mint régen, mindenki a diplomáját, vagy a házassági-, gyerekének a születési anyakönyvi kivonatát fogja lebegtetni. Én meg mit csináljak, vigyek be pár cd-t, meg fanzine-t, amiben rajta, vagy benne vagyok? Na mindegy a lényeg, hogy nem is tudom, de valami eléggé lehúzta a kedvem, amire nem találok magyarázatot. Vagy a két volt osztálytárs, vagy Rollins helyzete, vagy talán az, hogy én sosem fogok olyan időket, dolgokat megélni, amit ő. Na jó egyszer még remélem összejön a régi álmom, hogy amikor nincs itthon senki, koncertet csinálok az alagsorunkban. Ezt a könyvet pedig mindenkinek el kell olvasni, akinek bármi köze is van a punkhoz. Most a nyelvi akadály sem lehet mentség.

Péntek este Lellére mentem koncertre, egyik kedves barátom szervezte és kisegítettem pár cuccal, meg alap, hogy elmegyek, pedig annyira nem érdekelt egy zenekar sem. Egy kocsmában volt, ahol a bejárati ajtótól 5 méterre volt a sarokban a zenekar.  Lehet, hogy csak a délután elkezdett könyv hatása, de pont olyan elbaszott hely, amilyeneken a régi zenekarok játszottak, ráadásul nagyon szarul szólt a cucc is. Aztán lejött pár nácinak nevezett seggfej. Próbálta nekik azt mondani a jegyszedő lány, hogy zártkörű, de azon kívül, hogy belépő nélkül jöttek be semmit nem ért el. Ahhoz is béna volt, hogy beszedje tőlük az 500 Forintot.. Most tudom, hogy a következő sorok miatt páran rohadt nagyot fognak csalódni bennem, de akkor is vállalom, hogy ez a véleményem. Itt van pár identitászavaros hülyegyerek, nekem az egészre annyi volt a reakcióm, hogy elkezdtem röhögni. Most szerintetek komolyan lehet venni egy olyan 19 éves gyereket, akinek az van a fejére tetoválva, hogy „Irány a győzelem”, a pólóján „drink, fuck, fight” felirat, a kézfején meg egy gagyi horogkeresztre hasonlító minta? A többiek is hasonlóan néztek ki. Lehet hogy bennem van a hiba, de én ezeket nem tudom komolyan venni. És náluk csak a béna antifásokat tartom gázabbnak. Király dolog a balhé, de akkor tényleg legyen balhé. Akinek verekedni van kedve, annak akkor egy jó ok, hogy fejbe bassza őket. De viszont a legbénább, ami itt is történt, hogy 50 kilós skinhead lányok pofáztak, hogy zártkörű a buli, de semmi több. A bénaság akkor hágott a tetőfokára, amikor az első két zenekar között valami „antifa hulligán” szövegű béna olasz oi szám szólalt meg, hogy ezzel jól megmutatjuk nekik. Jogos, hogy nincs helyük egy ilyen bulin, de akkor találjunk már rá értelmes megoldást. Vagy legyen, bunyó vagy ne legyen semmi, de azzal, hogy csak pofázunk, meg páran úgy döntenek, hogy hazamennek és a szervező srácot hibáztatják azzal nekik segítünk. Szerintem jó megoldás lenne ilyen esetben, ha szarba se nézzük őket. Egy provokátornak az a legmegalázóbb, ha meg se hallják. De amíg hazamegyünk és egymásra mutogatunk, addig csak őket erősítjük, mivel azért jöttek, hogy elbasszák a bulinkat. És a második zenekar után el is mentek, mivel, senkit nem érdekelt már, hogy itt vannak. Tehát a lényeg, bunyó vagy közöny. És higgyétek el, mégsem olyan kemény az élet, ha a legnagyobb gondunk pár fogyatékos. Sokkal keményebb lehetett 81 telén amerikaiként Angliában turnézni. És most hogy még jobban csalódjatok bennem, a Punk a platón is azt erősíti meg bennem, hogy az angol punk nagy része (tisztelet a kivételnek, mert ott is voltak rohadt jó dolgok) cirkusz volt.