P.M.

Digitalizáltam a gyerekek jelentkezési lapján lévő adatokat, amikor arra döbbentem rá, hogy a kedvenc zenekaros pólóm idősebb, mint a kölykök, akiket focizni tanítok. Ráadásul a srácoknak esélyük sem volt arra, hogy ott legyenek a 2005-ös Insted koncerten, mivel még meg sem születtek akkor. De persze van benne jó is, például nem emlékeznek a Jugoszlávia elleni 7-1-re, mint ahogy én sem emlékszem, hogyan szerepelt a válogatott Mexikóban. Hátha még a pólóm beszélni tudna és visszaadná azokat a beszélgetéseket, amiket átélt vagy elmesélné, hogy milyen ital-étel, hányás és egyéb testnedvekkel érintkezett már élete során. Schwarcz Laci barátomat kurvára öregnek tartottam, amikor elkezdtünk zenélni, amikor még azt hittem, hogy örökre 20 évesek maradunk, most pedig már nála is öregebb vagyok. De valahol még mindig 20 évesek vagyunk. Mint amikor a velem egyidős munkatársam arról dicsekedett, hogy idén a saját esküvőjén kívül még hány esküvőre hivatalos, annyira amennyin én még életemben nem voltam. Az unokatesóim még fiatalkorúak, a volt osztálytársaimmal nem igazán tartom a kapcsolatot, a haverjaim nagyrészének meg valszeg  sosem lesz esküvője. Igen, olyan emberek között töltöm a mindennapjaimat, akik elfelejtettek felnőni és ez alól én sem vagyok kivétel. Megrekedtünk egy olyan ponton, ami a legtöbb ember számára nem is létezik, fél lábbal a felnőttek világában, miközben a másik lábunk a gyermeki létben tapos a kerítés másik oldalán, miközben a golyóink kezdenek belegabalyodni a szögesdrótba. Viszont ez még mindig sokkal kevésbé fájó, mint átlépni és a széllel egy irányba hugyozni, ahogy a nagytöbbség teszi. Amikor már nem azért eszel, hogy életben maradj, hanem az életed értelmét képezi az evés. Ennél sokkal klasszabb,  ha megmaradunk ott, hogy ha már hugyoznunk kell, akkor ezt valahol ott tegyük, ahol a leginkább útban van, ezzel nyomot hagyva magunk után. Hosszú távon úgyis beszívja a föld, lemossa az eső vagy csak simán feltakarítja valaki, de néha lehet olyan szerencsénk, hogy olyan foltot hagy maga után, amit senki és semmi nem tud eltüntetni. Az másoknak csak egy idegesítő folt, aminek szaga van és gusztustalan, de nekünk az életet jelenti. A 10 éves érettségi találkozómat is kihagytam. Egyszerűen nem voltam kíváncsi arra, hogy kinek milyen a karrierje és gyerekeik képeit sem akartam nézegetni. Ráadásul az emberi szervezet számára fogyasztható kaja megrekedt volna a sültkrumpli káposztasalátával kombónál. Ha meg csak úgy szimplán be akartam volna rúgni, akkor ahhoz találtam volna a fővárosban is játszótársat, akivel legalább tudok beszélgetni zenékről, vagy másodosztályú magyar, esetleg középszerű angol futballról és nem kellett volna ehhez Fonyódig utaznom, ahol az éppen most mit melózol, kivel élsz, mivel töltöd a napjaid, kire fogsz szavazni kérdés és az első sör után előjött volna a kínos csend, amikor zavarodottan egymásra nézünk és nem tudjuk merre menjünk tovább, mert nincs közös témánk, mivel amiről mi szeretnénk beszélni, az semmiképp sem érdekli a másikat. Ez, ha valahol úgy közelítem meg, akkor egy tragédiának is érezhetném és ahelyett, hogy magamba néznék, okolhatnám érte a kormányt, a bevándorlókat vagy a homoszexuálisokat. De inkább a világ legszerencsésebb emberének érzem magam, amikor arra gondolok, hogy vannak barátaim, akik ugyanúgy elfelejtettek felnőni, mint én. Akik azért járnak dolgozni, hogy legyen valami szar munkából egy elviselhető életük és nem azért élnek, hogy dolgozni járjanak. Persze azért vannak kivételese esetek, hogy valakinek a hobbija vagy a hivatása a munkája és a focis melómmal én is ide tartozom, amit talán nem is munkának fogok fel, hanem az életem egy részének. De sajnos azt látom, hogy nemcsak a meló kevés, de az ilyen fajta értelmes meg aztán tényleg ritka, mint a fehér holló. Annál viszont nincs kiábrándítóbb dolog, ha valaki egy teljesen értelmetlen dologért él, amikor a munkája mögött nincs semmi, csak valakinek ezzel jó sok pénz termel, amikor az egész életet odaadja a kényelemért. Persze jó dolog az anyagi biztonság, de én mégis sokra becsültem azt, aki képes ebből kitörni és feladja valami értelmes dologért. Viszont a barátaim, azért melóznak, hogy miután hazaérnek, felrakják a kedvenc lemezüket és a földön hanyatt fekve hallgatják. Amikor összegyűlünk koszos pincékben zajos zenét hallgatva vagy a Margitszigeten ülünk és esszük az otthonról hozott vegan sütit vagy csak simán ülünk valakink lakásán a padlón, miközben a volt osztálytársaim számára tejesen ismeretlen zenekarok lemezeit hallgatjuk analóg formában, akkor érezzük, hogy élünk. De persze a volt osztálytársaim annyira sötétek, hogy még a Ramones-t se tudják megkülönböztetni Bolt Thrower-től. A volt osztálytársaimnak jó esetben kimerül abban a politika, hogy elmennek 4 évente szavazni, bár ennél már csak a rosszabb, ha pártpolitikai rendezvényre mennek, vagy kuruc infós cikkeket posztolnak a facebook-on és a magyar címerre maszturbálnak. Aztán meg lezsidóznak, mert jobban aggódom, az utcán élő hajléktalanokért, mint, hogy hányadik Horthy szobrot locsolták le piros festékkel. Persze én olyan arcokkal lógok, akik úgy politizálnak, hogy kukából kiszedett kajából főznek ételt és azt osztogatják ingyen, hobbiból, pénzt, időt és fáradtságot nem számolva a saját szabadidejükből. Vagy bemennek a libamájfesztiválra és növényi pástétomos szendvicset osztanak és még kérdőívet töltenek ki az emberekkel, hogy ízlett neki a krém, majd a legvégén a lap utolsó során közlik velük, hogy beszoptátok, mert ez vegan. Nem kicsit, nagyon. Mindig is az ehhez hasonló kissé humoros, szarkasztikus akciókban láttam fejlődést. Minden változás egy kis lépéssel kezdődik, amit elsőnek magunkban kell lerendezni. Ezek apró dolgok, amik egyesével nem oldják meg a világ gondját, de magunkat legalább helyretesszük vele és tudjuk, hogy ha mindenki csak fele ennyire cselekedne, vagy negyed annyira lenne önző, akkor ez a világ sokkal jobb lenne. Minden út egy lépéssel kezdődik és ameddig lázadunk dolgok ellen, ellenállunk, rajongunk dolgokért azzal pont annyit érünk el, hogy megmaradnak bennünk a gyermeki vonások és nem válunk olyanná, mintha egy általános iskolás szülőiről vagy egy 10 éves osztálytalálkozóról jöttünk volna ki. Elbaszottak vagyok? Mutass valakit, aki nem az. Mind azok vagyunk, senki nincs rendben. Sőt én büszkén vállalom, hogy 10 éve volt egy olyan orvosi papírom, ami szerint „a barátaim nagy része deviáns életformát folytat és nem tűröm semennyire a rendet és fegyelmet”. Ezzel legalább megúsztam egy esetleges besorozást a hadseregbe. Aminek nem lett volna semmi értelme, mert úgyis a polgári szolgálatot vállaltam volna, de még iskolába is jártam. Mint amikor volt egy jól indult beszélgetésem egy kedves lánnyal arról, hogy a korai Smiths vagy a késői Morrissey lemezek a jobbak, aminek a vége az lett, hogy minek lázadok minden ellen, miközben a világ jóléti felében élek. Pont azért, amiért a Smiths az egyik legklasszabb zenekar a világon. Nem azért lázadoztak, mert lázadni kell, hanem, mert tényleg frusztráltak, dühösek és magányosak voltak. Persze Margaret Thatcher meghalt, de Morrissey mégse nyugodhat meg, mert még mindig gyilkolnak állatokat értelmetlenül. Nem sok meghatóbb dologot láttam az életben, amikor egy műbőrdzsekis 45 körüli vegan felvarrós fazon pakolta ki a saját maga által sokszorosított vegan propaganda anyagot egy toulouse-i foglaltházban. Látszott rajta, hogy rohadtul őrült, de az is, hogy teljese mértékben hisz abban, amit csinál. De szerencsére én is elég magasra tettem a lécet és olyan dolgok ellen vagyok, amik elkísérnek életem végéig, bármi is történjen. Ha beolvadok, akkor kötözzetek ki és korbácsoljatok meg. Legalábbis remélem, hogy 60 évesen is utálni fogom a zsarukat, szóval még akkor is meglesz a „Young till I die”. A lemezeimet még koptatni fogja a tű, még ha recsegni is fognak, amikorra már a volt osztálytársaim által letöltött Kiscsillag albumokat már kinyírta a Windows kék halál.  És persze Schwarcz Lacival 50 évesen is zenekaros pólóban fogunk kimenni az utcára, miközben én szidom a grind zenéit, ő meg az indie szarjaimat. Nem vagyunk normálisak, de mi legalább nem próbálunk úgy csinálni, mintha azok lennénk. Kevesebb kiábrándító dolog van, amikor egyetemességgel próbálják magukat takarni az emberek és elítélnek bármit, ami különbözik náluk. Úgyhogy bocsi srácok, én felvállalom, hogy van defekten, meg sem próbálom tagadni. Nektek meg jó szórakozást a vasárnapi misére, meg a következő Jobbik tüntetésre. Ott legalább hibátlan erkölccsel rendelkező emberektől tanulhattok.

Közben én meg a világ legszerencsésebb embere vagyok, mert vasárnap esténként zenekaros pólóban olyan emberekkel lóghatok, mint Jakab Márk vagy Eb Marci. Annyira jó emberek vagytok, hogy nem érdemlitek meg, hogy ebben a szar világban éljetek. És persze úgy érzem, mintha egy időgépben élnék, mert a koleszos éveim jutnak eszembe az otthoni állapotokról, csak azzal a különbséggel, hogy most tudok miről beszélni a lakótársaimmal, mert a szeretteimmel lakom.

Mostanában még a kevésnél is kevesebbszer jelentkezek itt. Az egyik oka a közönyön kívül, hogy a kedves kishúgom a tudtomon kívül csinált nekem tumblr oldalt és most már oda posztolom, ha eszembe jut valami. Be kell látni sokkal egyszerűbb egy képet vagy egy videót kiposztolni másfél mondattal, mint ide irni fél oldalt, úgy hogy még értelme is legyen a dolognak, ne adj isten legyen benne koncepció. Ami általában nem jön össze, de azért úgy érzem, néha egy kicsit mégis, talán. Talán nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy ösztönből jöjjön, őszintén, ahogy érezzük. Először ellene voltam a tumblr-nak, de aztán beláttam, egyszerűbb így blogolni és könnyebb lekövetni azt, akit érdekesnek találok.

A helyzet viszont szarabb, mint valaha volt. Az emberek mondjuk egyre kevésbé fagynak meg a nyárnak köszönhetően, de sajnos egyre többen kerülnek ki, itthon meg a házfoglalás lehetetlen, miközben vitéz nemtommilyen Horthy Miklósról tereket neveznek el és sorra adják át a szobrait. Annyira nem vagyok történész, hogy egyértelműen megítéljem történelmi kilétét, de én úgy gondolom, hogyha igazak is voltak a zsidó mentései a háború végén, azt kizárólag azért tette, hogy megússza a kötelet. De mindegy volt flottavezérünk nem ér többet két mondatnál, nemhogy tereket nevezzünk át róla, meg szobrokat készítsünk róla, amit talán jobb is, hogy nem tudunk, hogy mennyibe kerülnek, miközben egyre több embernek nincs hol laknia és nincs mit ennie. A végrehajtóhatalom pedig már a szerveződéskor leleplezi ha egy házfoglalás készülődne a magántulajdon védelmének a nevében mindenkit leigazoltat. Igen, a mostani idők egyre inkább emlékeztetnek a 900-as évek legrosszabb korszakaira. Fejjel megy mindenki a falnak, legyen szó bármiről. Elkövettem azt a hibát, hogy elolvastam jó néhány kommentet házfoglalásokról és sajnos a helyzetnél csak a magyar társadalom szociális érzékenységének a béka segge alatti szint az elkeserítőbb. Egyedül a magántulajdon védelménél érzem, azt, hogy érzéknyek lennének az emberek, amikor üresen álló épületbe akarnak beköltözni olyan emberek, akik az utcán fagynának meg. Egyből előjön az, hogy jól rúgjunk bele egyet, habár senkinek nem lesz jobb, de legalább egy kicsit többnek érezhetjük ilyenkor magunkat. Mint az a Bkv ellenőr, aki lerakja szó nélkül a hajléktalant a buszról, aki épp a melegedőbe tart a szakadó hóban, azt gondolva, hogy ezzel megoldja a problémát. Mit ér el vele? Szerencsétlen embernek kell várnia 10 percet a következő buszra a hidegben és ugyanúgy elmegy a következővel, tehát nem ér el vele semmit. De legalább itt valakinek érezhette magát, megvolt a napi belerúgok valakibe egyet, aki gyengébb nála, tehát nem ellenfél. Sajnos az ilyen emberek beférkőztek a színterünkbe is, elítélik a nyugat európái foglaltházakat, mert illegálisan lettek birtokba véve, de azért nagyon szívesen ott alszanak és reggeliznek, mert nem kell érte fizetni. Néha úgy érzem, hogy az egész társadalom nem érdemel többet, mint ami van. Van pár klassz kezdeményezés, de úgy érzem, hogy ez minden elég gyerekcipőben jár, meg nagy a széthúzás is. Azért punknak lenni még mindig klassz 2012-ben is, nem oldunk meg semmit, de legalább magunk között nagyszerűen elvagyunk. Még inkább a próbatermi bulikban látok jövőt, ahova semmi külsős tényező nem férkőzhet, csakis kizárólag magunk között vagyunk. Ha a turnézásra gondolok, akkor is jobban hiányzik a foglaltházak a vegan moslék kinézetű, de mégis finom kajáival, csótányos matracaival összefirkált falaival a vendégszobában, mint a youth centerek steril hangosítása és környezete. Azért mondjuk nem rossz pár naponta egy olyan hely, ahol lehet fürdeni meleg vízben, de egyáltalán nem létszükséglet. Az egyik legjobb élmény volt eddig idén a Lömbihead-al és a Romániával lemenni Egerbe meg Debrecenbe. A nagyszüleimnél aludtunk Füzesabonyban, akik a koruk ellenére is annyira jó fejek, hogy a legnagyobb szeretettel fogadtak engem és a legproblematikusabb barátaimat is. A Lömbihead-ért pedig a legnagyobb kár, mert az egyik legklasszabb magyar zenekar volt a 2010-es évek után. Nem is tudom, hogy ez szépség vagy tragédia, hogy nem hagytak sok maradandót maguk mögött. Illetve rosszul fogalmazok, mert klassz mind a két anyaguk,  de a búcsúkoncertjük és együtt töltött pár nap 100szor veri a hanganyagaikat. Egy zenekar, akik tudták, mit akarnak és az egész ösztönből jött. A mai napig a hideg futkos a hátamon, ha visszahallgatom youtube-on az atombombát. Ők nem akartak megfelelni senkinek és semminek, csak ösztönből összegyúrták és nagyszerűen előadták a dalaikat, amiket nem másoltak, csak a legjobb hatásaik voltak érzékelhetőek benne. Nagy kár értük. Meg Modoros Laci bulijai is legalább ennyire fognak hiányozni, a No problem koncert összefoglalt mindent, amit az elmúlt pár évben tőled kapott Lacikám a kicsiny kis színterünk. Az út el van kezdve, nekünk csak folytatni kell. Én meg jövőt csakis a legkisebb klubokban és próbatermekben, pókhálós alaksorokban, tanyákban látok. Ennek mondjuk ellentmond, hogy fellépünk Rockmaratonon, de legalább megnézhetjük ingyen az Akelát, meg a No omega se lesz rossz.

Csináltam három mix-tape-t az elmúlt 3 hétben, akit érdekel, az elérhet itt belőle kettőt.

http://matyipotter.tumblr.com/post/22661256744/egesz-portland-kiveve-a-crusty-kat-de-talan-meg

http://matyipotter.tumblr.com/post/22465193474/modoros-lacinak-igertem-egy-ocsihardcore

Aki meg naprakészen kíváncsi a faszságaimra, annak üzenem, hogy nem tüntem el, lehet követni.

Ha Johnny Ramone Barcelonában született volna egy Espanyol szurkoló családban a sport iránt elhívatott fanatizmusa miatt megtette volna. Ha a Beatles-el megtette, akkor megtette volna a városi riválissal is, hogy egy reklámszatyornyi kővel megy ki minden egyes meccsre a Nou Camp-ban és a vendégszektorból zúdítja a kisebb méretű szikladarabokat a hazai csapat játékosaira. Azt hiszem csakis ezért szurkolok, hogy a kondások bejussanak újra a Bl főtáblára, mert akkor 1/8ad esély kell, hogy összesorsolják őket a Barcelonával és akkor bepótolhatom, amit Johnny elmulasztott. Már csak azt kéne kitalálnom, hogyan csempészek be egy Ikea-s szatyornyi terméskövet a Puskás-ba, de lennék annyira találékony, hogy megoldjam. Ha kondást találnék el, akkor az jó, ha Puyol-t, akkor az maga lenne a tökéletes, lenne elég kő, jutna mindenkinek. Karácsonyra megkaptam a Ramones könyvet és még jobban a szívembe zártam örökre a zenekart. Sokan mondják, hogy Johnny egy fasz volt, de nekem pont azért szimpatikus, mert egy igazi seggfej volt. Működött, mint a gép. Bár lehet csak azonosulok vele, mert az  én zenekaromban is nekem kell rendet és fegyelmet tartanom, főleg mióta beszállt mégegy problematikus arc, aki nem tűri a rendet és fegyelmet, de ettől szép. Kicsit élvezem, hogy az életem eme apró zugában főnökösködhetek. A mottóm, hogy „Nem tűröm a buzgálkodást”. Idézve a kedvenc rajzfilmsorozatomból. Azért örülök, hogy a Fuseism-ben van valaki, aki megteszik ezt helyettem és csak elég lemenni próbára, koncertre, stúdióba. Nemsokára napvilágot is fog látni a következő kétszámos ep, sztem elég klassz lesz, de mondjuk tuti elfogult vagyok. Kb egy éve nem írtam, akkor is csak a Red dons miatt, de azóta elég sok minden történt, meg nem is. Kb minden ott van, mint két éve, de azért elég sok minden meg is változott. Elkezdtem levelezőn suliba járni, rám nem hat a Youth of today Expectations című száma. Az első félévben nem beszéltem senkivel, de aztán rájöttem, hogy megkönnyíti az ember dolgát, ha köt pár érdekbarátságot. Most, hogy egy hónapja félig munkanélküli  vagyok, kicsit talán több kreativitás kijön belőlem, ami elfolytódott az utóbbi két évben, pedig már most kezdek bedilizni az üres délelőttjeimen. Ha a turnét nem is sikerült megszervezni, de legalább lemegyünk Pécsre, úgyis ott van a két legfrissebb frankó banda. A Black Hourglass tényleg klassz, végre valami szuper poszt-cucc. Azért mondjuk kijöhetne már az Imperial Spies album is és nemsokára lesz Kemény Henrik is, ami azért elég klassz, főleg, hogy a dobossal egy lakásban lakom, akiről kiderült, hogy a negyed-unokatesóm, meg a gitárossal is zenéltem együtt egy militáns straight edge bandában. Nem volt rossz banda, de kicsit messze volt, de pont annyira volt komolyan véve, amennyire kellett.  Ha nem veszi annyira komolyan magát az ember, akkor csak kicsit koppan az évek változásával és nem kell hátat fordítani az egésznek, csak kicsit átértékelni a dolgokat. Most belegondolva az összes szöveget a mai napig elénekelhetném, amit akkor énekeltem, sőt elárulok egy titkot az egyik Think again szám szövege eredetileg egy Build to break szám szövege volt. De azt, hogy melyik, azt már nem árulom el. De visszatérve van Pécsről egy frankó kis hardcore banda, akiknek nagyon szuper a bemutatkozó anyaguk, úgyhogy nyomás tölteni és ha megjelenik, akkor megvenni, koncertre menni. Hajrá.

Amit mostanában nagyon szeretek, az a Lemuria és a Between Earth and Sky. Mindkettő, ha másképp is, de nagyon kedves és szerethető zenék. Koncertekre se nagyon járok, csak a sajátjaimra, meg ilyen próbatermikre, de azért gondolkodom a holnapi Kingdom-on, amig megtehetem, mert a drogok után a hangos koncerteket is be fogja tiltani a kormány szépen lassan. De szerencsére a próbatermekből nem jön ki a zaj és itt még megmaradhatunk barátságban, szeretetben egymásnak. Abba bele se merek gondolni, hogy mi lett volna Johnny Ramone 30 évvel később születik, egy baloldali radikális magyar családban. Csak egy belvárosi bérház tetejére kellett volna mennie, hogy megdobálja a békemenetet, amit aztán ráfogott volna az Árpádsávosok-ra. Bár Johnny politikai beállítottságát mindenki tudja, de hiszem benne, hogy ha a megfelelő neveltetést kapja, akkor ugyanazt, amit a Beatles-el megtett, megtette volna a jó cél érdekében is.

A sztorim a Reddons-al? Ha úgy vesszük egy poló és egy kislemezen kívül nem túl sok. De ha nem vesszük ennyire komolyan magunkat és nem vagyunk ennyire felszinesek, akkor talán mégis egy kicsivel több.

A Red dons csak egy portlandi punk zenekar, semmi több. Lehet vitatkozni, hogy melyik tengerentúli városból jöttek a legklasszabb bandák, melyik volt a legfontosabb, de ez úgyis szubjektivitás kérdése. Azért volt két bandájuk, akik valamilyen szinten stílust teremtettek, egy egész város, egy kisebb szintér élt belőlük. A Wipers és a Tragedy. Mindkettő nagyon klassz banda. Azért arra kíváncsi vagyok, hogy a két szintér között mekkora az átfedés, ha úgy állnak hozzá, mint én, akkor elég nagy. Nem voltam még a tengeren túl, de földrajzi tanulmányimból következtetett éghajlat alapján Portland az egyik legklasszabb tengerentúli város lehet a gonosz birodalomból. Azért a városhoz zenekaron  keresztül már volt sztorim. Kevés koncert van az életemben, amire azt mondom, hogy ez volt a show, de a 2005-ös The Observers és a 2007-es Clorox Girls koncertet kevés übereli. Ami nagyszerű volt a dologban, hogy a sok jelentéktelen dolog összekeveredett, hogy mégis emlékezünk rá. Azok az idők voltak, amikor minden nyáron jött egy vagy két portlandi banda Ajkára a Lokomotív presszóba. Pár jelentéktelen srác egy jelentéktelen magyar városban kiegészülve pár tornacipős kockásinges amerikaival, akik szintén egy jelentéktelen városból jöttek. És mégis életreszóló dolgok voltak. Emlékszem még volt egy gitárszólóm is a Clorox Girls-ben. Semmi póz, semmi divat, csak ami belülről jött, bénábbnál bénább táncok, fejrázás, egyszer még közös dzsemmelés is volt, Black flag, Agent orange, 7 seconds feldolgozásokkal.

Ahogy telnek  az évek a düh csak növekszik, az emlékek meg tompulnak, de a fejem még mindig tudom rázni.

Április 14-nek összegeznie kell azt, ami az elmúlt pár évben kimaradt köztem és a portlandi szintér között, mint ahogy a Red dons is összegzi a Wipers örökségét. Köszi Modoros Lacinak a bulit, ti meg gyertek, mert az utóbbi két évben neki köszönhetjük a legklasszabb bulikat és ha az ö keze van a dologban, akkor ritkán nincs pszichózis.

És hogy mindenki boldog legyen, május 3-án lesz Tragedy is, juhéééééééé.

Mire eljutottam, odáig, hogy újra írjak, addigra már el is felejtettem, hogy mit is akartam. Lehet hogy kisfüzettel vagy diktafonnal kéne mászkálnom mindig és mindig amikor eszembe jut valami, akkor beleírni. Arra azért még emlékszem, hogy az Auxes nagyon király volt, pedig nem is hallottam a legújabb albumukat a koncert előtt. Eléggé meglepődtem, mert a Sunshine albumukat is bírom és el tudtam volna viselni, ha eljátszák róla a kedvenc számaim. Azért amikor megláttam, hogy csak egy gitár lesz, akkor már sejteni lehetett, hogy ez nem ugyanaz az Auxes lesz, amit már korábban kétszer is láttam, de hogy ennyire punk lesz, azt nem gondoltam volna. Semmi post, semmi indie csakis fejrázós punk. Ami miatt tényleg szuper ez a zenekar, hogy ez pont fordítva szokott lenni, hogy az idővel vállnak a nyersből elszállósba, de ezt nekik fordítva sikerült elérni és úgy tűnik, hogy nem tudnak mellényúlni. Azért sajnos azt még nekik sem sikerült elérniük, hogy az idő múlásával ne leépüljenek külsőre, hanem egyre szebbek legyenek.  A következő nap is próba helyett az óbudai próbatermi buliba mentem vegan straight edge akusztikus előadók partijára. Eléggé el volt szellemülve a hely, ültünk a szőnyegen és hallgattuk az előadást. Nem is tudom, kicsit hippinek éreztem az egészet, de a veganizmust mindig is respektáltam. A straigt edge-et meg még mindig jobb így, mint hogy már nem vagy a barátom és megyünk a rugby meccs után hamburgert enni vagy ezzel a hatecore-os szarsággal. Az Icarus is nagyon szuper lesz, bár lehet elfogult vagyok, mert pár hete két taggal voltam turnén. Még több próbatermi bulira lenne szükség, ha már itthon a házfoglalásra képtelenek vagyunk. Szuper volt még az End of a year buli is és a Young livers/Bridge and tunnel is. De aki ott volt úgyis tudja, aki meg inkább Deadline-ra vagy Total chaos-ra megy, annak úgyis teljesen felesleges magyarázni. Azért a magam módján még mindig hiszek a unity-ben, csak egyre kevesebb az olyan ember, akivel közösséget tudok vállalni. Sajnos dönteni kell, hogy olyan bulikra járunk, ahol tudunk stage diving-olni vagy jó zenéket hallunk.

Amikor utoljára volt lehetőségem fizikailag arra, hogy láthassam a Panic-ot, akkor még egy harmonikus párkapcsolatnak a hitében éltem, így nem igazán fogott még meg a dolog. Aztán a harmonikusnak semmiképp nem mondható, de még azért párkapcsolatnak nevezhető dolog véget ért és a Panic sem jött többet Európába, meg úgy egyáltalán sehova. Pedig velük volt a Guns up! is. Az utóbbi pár évben elég sokszor hallgattam őket, buszon, vonaton vezetés közben vagy csak úgy a padlón feküdve és teljesen átéreztem és hányszor megbántam, hogy kihagytam azt a koncertet. Mindig azt kivántam, hogy bárcsak élőben is üvölthetném azokat a nagyszerű dalokat. Dalok, amikkel szinte mindenki azonosulni tud, aki már nem találja a közös hangnemet a volt osztálytársaival vagy csak aludt olyan nő mellett, aki undorodott minden érintésétöl. És akkor még a Guns up!-ról nem is beszéltünk. Azóta persze Gibby élete jött rendbe és úgy tudom, hogy megtalálta az igazit és már tőle lenne teljesen hiteltelen, hogy repülőre üljön és elénekelje nekem azokat a nagyszerű dalokat. Ez a Panic és az én tragédiám. Ugyanúgy érzünk, de nincs meg a közös kapcsolódási pont. Mint az a lány, akivel már elég rég óta összejönnénk, csak vagy neki volt fickója, vagy én hánykolódtam az egyik tévedésemben, de hogy mindkettőnknek megfelelt volna az időpont, hogy megtaláljuk egymást még véletlenül sem volt. Igen a tévedéseim. Tuti a kormány küldte őket. Tudják, hogy a magam módján mennyire elutasítom őket, átlátok a hazugságaikon és tudják a képességeimet is, hogy képes vagyok megdönteni őket, ezért folyamodnak folyton azon aljas módszerekhez, hogy mindig küldenek valakit, aki összetörje a lelkemet. Mint ahogy szegény Kurt Cobain-al tették, csak őt  még drogokkal is tömték. Velem nincs ilyen könnyű dolguk, főleg mióta a sok „nem törünk meg” tipusú hardcore himnusz hatására elhatároztam, a magánéletemben való siránkozás helyett az ő ellenük lévő aknamunkára szentelem az életemet. Nem a Fidesz, az Mszp vagy a Jobbik ellen vagyok, hanem az egész szemét ellen, ami körülvesz minket. És már van egy tervem is. Ezért van az, hogy 2010 márciusában a Smiths után már nem a Panic, hanem a Catharsis a kedvenc zenekarom.

Egy hónapja kétszer is vissza kellett mennem a munkaügyi központba, hogy valami hivatalos dolgot elintézzek. 11re érkeztem, 3ig volt ügyfélfogadás, de hazaküldtek, hogy a mai napra már elfogytak a sorszámok. Másnap biztosra mentem, odamentem a hidegben nyitás előtt egy órával. Ez évente egyszer még elviselhető, de meg tudom érteni azokat az embereket, akiknek havi rendszerességgel kell ezt megélniük, hogy inkább a feketegazdaságot vagy a bűnözést választják az  órákig tartó sorban állás és megaláztatás helyett. Azért a buszsofőrökkel nem tudok és nem is akarok szolidaritást vállalni. Viszont a Cro-mags-el igen, mert gyakran hallgatom őket az utcán mostanában mióta ilyen hideg van és el tudom képzelni, hogy tényleg szar lehetett New york utcáin tölteni a teleket. A hideg és az egyebek miatt a motivációm bármire is, a minimálisra csökkent. Azért dolgozni még bejárok és élvezem is, de ezeken kívül más hasznosra nem igazán tudom rávenni magam. A zenekaraim is kb csak annyira kötnek le, hogy amíg próba vagy koncert van, nem unatkozom. Idén is csak egy koncerten voltam eddig a sajátjaimon kívül és nem is tudom, hogy mikor lesz legközelebb valami, amire érdemes elmenni. Azért remélem a tavasz nem csak a jó időt hozza meg, hanem pár jó koncertet is. Meg nem lenne rossz néha a szabadban focizni. Én azt az időt szeretem, amikor kellően kellemes az idő a hosszúnadrághoz, pulcsival vagy széldzsekivel. Se nem hideg, se nem meleg. De igazából  bárhol elélnék a tundrától a mediterránig, ha lenne valami értelem. Igazából ami miatt ezt nekiálltam megírni, az volt, hogy ma este nem működött az internetem, hála a szolgáltatómnak, pedig lett volna mit csinálnom, ami fontos, meg az emberi kapcsolataimat is építettem volna.

Az előző év 365 napjából is jó ha 36-nak volt értelme, amikor tényleg éreztem, hogy élek, nem csak vagyok. Az előző év pontosan annyira volt rossz, mint klassz. A legnagyobb kudarcok és pofáraesések mellett éltem meg olyan dolgokat, amit még soha, nem is gondoltam volna és néha félek is, hogy már nem is fogok. A fáradtságot sem érzem már, valahol a hobbimnak tekintem, minél kevesebb alvás után minél több dolgot megcsinálni, de azért ma reggel ijesztő volt a tükör előtt kétszer akkora gödröt látni a szemem alatt, mint általában szokott lenni, pedig aludtam vagy 7 órát előtte. Kávézni azért szoktam, de most már nem próbálom magam túladagolni belőle, mint egy éve. Azért az új Blackisted-et szeretem hallgatni, a legjobb az első számban a danolászós rész utána basszuskiállás, akkor legszívesebben lemennék négykézláb és az öklömmel csapkodnám a busz padlóját és átbújnék négykézláb az emberek lába között. Azért annyira klassz, mert sok helyen pofátlan Nirvana nyúlás, de sok helyen annyira mégse, csak egy kicsit. Valamelyik számra azt mondta valaki, hogy Pantera, amit még sose hallgattam, de akkor talán mégse lehet olyan rossz. A Nirvana meg azért olyan jó, mert pont olyan, mint az általános iskolás éveim vége, középiskolás éveim eleje, a klasszságával, a bénaságával és a tragédiájával. Kajakra deviáns voltam, amire még rá is játszottam. Ami szomorú az egészben, hogy mégis nálam többre nem sokan vitték a volt általános iskolás osztálytársaim közül, azért ez mégis valahol szomorú, nem az en sikerem , hanem a mindenség kudarca. Eléggé játszanék is Nirvana feldolgozást, mint 15 évesen, igaz akkoriban  mindenki azt hallgatta, de most már szinte csak az aki tényleg szereti a zenét. Vagy már nem járok sznob egyetemista bulikba egyáltalán. Pedig néha nem rossz rádöbbenni, hogy kívülálló vagyok és azt mondani, hogy mennyivel jobb lett volna otthon maradni és zenét hallgatni, mint nézni, hogy emberek hogy tudnak önfeledtem mulatni a semmiben. Azért a gimis éveimet szerettem, meg asszem engem is bírtak páran a gimiben, leszámítva a seggfejeket, de ők sosem érdekeltek. Hülyére hallgatott Ramones, Nofx és Bad religion kazetták, amit csak egy haveromnak tudtam kölcsön adni, mert csak őt érdekelte. Ezekben az időkben szerelmes is csak reménytelenül lehettem. Semmi nem volt jobb azokban az időkben egy dolgot leszámítva, a felelőtlenséget. Mint tegnap a puszta közepén zenélni 30 embernek egy tanyán….

Karácsony előtt tuti szeretethiányom van és ezért hallgatok jóval több indie-t, mint az év többi szakaszában.

Azért a az új Blacklisted benne lesz az idei dobogón

Ma délelőtt a vonaton Aligától Fehérvárig hallgattam a Little fury things-t vagy 9 szer. Aztán azon gondolkodtam, hogy a Shadowplay vagy az Every day like Sunday királyabb szám. Egy biztos, ha énekelnék egy feldolgozás zenekarban mindhárom dal ott lenne a repertoárban. Lassan egy hónapja itthon vagyok, de mire kiheverném a turné utáni depressziót a készülődő karácsonyi szarság döngöl vissza a földbe. Amikor minden második nő műbördzsekit hord csizmával, elképzelem, hogy milyen lenne egy Hate felirat a hátukon, rögtön beléjük szeretek, de miután elmennek mellettem, nem fodulok meg, nehogy csalódnom kelljen, hogy mégsem fújták rá valami gagyi festékszóróval.. Turnézni pedig a legkirályabb küldetés, csak sajnos ritkán lehet eljutni. Nekem szerencsém van, mert idén voltam két és félszer. Amikor szar helyen alszol, rendszertelenül eszel, időd nagyrészét egy roncsban töltöd összezárva hét másik társaddal, mindig öröm megérkezni az új helyre. Várni a kaját, ami vagy jó vagy rossz, már nem számít. Az egész napos szívás után pedig már tényleg várod, hogy lenyomhasd a koncertet, ami bármilyen körülmények között is van, te beleteszed magad, nem számít se a fáradtság, se az hogy hány embert érdekel. Végülis ezért utazunk, nem hogy koncertezzünk és eltünjünk pár napra a való világból??? Engem a nevezetességek sosem érdekeltek, másodszorra jártam az Eiffel-torony alatt és másodjára nem mentem fel. Sokkal jobb volt röhögni, ahogy a biciklisrendőrök kergették a kulcstartó árus bevándorlókat. Azért Dijonban volt egy jó sztorim, de akkor már egy hete voltam úton és több mint két éve magányos. Az egészben a szar hazajönni volt, de az nagyon. Jobban meg se lehetett volna korreografálni, amikor átléptük a magyar határt és egyből lekapcsoltak a zsaruk a közel 0 fokban és elkezdtek szemétkedni. De hát ahogy a dal mondja „every start has an end”. Ami még rosszabb volt az utána levő első hét, amikor mindent onnan kellett elkezdeni, ahol előzőleg befejeztem. Már sehol nem volt a foglaltház részeg anarchistái, a drogos lány aki mindenképp azt akarta, hogy játszunk a Nintedoval hajnali négykor, a kutyája, aki reggel összeszarta a szobát ahol aludtunk,  vagy a youth-centerből lopott selyemcukorkák. Azért a Social circle koncerten sikerült megőrülni úgy istenesen. De azért örültem volna, ha újra 24 lettem volna és már beértem volna azzal a Verse-vel is aki egy éve játszott nem sírtam volna vissza a 4 évvel ezelőttit. Hátha még beszélhettem volna azzal a lánnyal, akivel akkor beszéltem először, úgy hogy a nevét is csak egy héttel később tudtam meg. Ami végleg padlóra küldött, hogy most már nem befele,  hanem kifele megyek a 20as éveimből. Ha én vagyok Ian Curtis, akkor már meghaltam, ha én vagyok Kurt Cobain még van két évem, ha én vagyok Keith Morris, akkor örökké élek.

Azért vicces, hogy egy búcsúkoncert hozza vissza a hitemet. Egy olyan dologba, amit 5-10 éve komolyan vettem, majd egyre kevésbé. 3 napja álltam a színpad előtt és üvöltöttem a zenei téren a második vízválasztó szövegeket. Ami persze jóval több, mint zene, egy új utat mutatott, továbblépést, egy újabb fejlődési szintet. De én csak ott álltam és a koncert első felét végigüvöltöttem, majd a másik felét a színpad oldaláról néztem és egy olyan érzés fogott el, amit nem igazán tudok visszaadni így szavakban. Eléggé kettős érzés volt, kicsit ilyen sírok-nevetek szindróma. Egyrészt az volt bennem, hogy ez a zenekar sokat adott és hogy én még itt vagyok, de benne volt egy kicsit a gyász jellege is, hogy ez már többet nem lesz. Még mindig borsódzik a hátam, amikor arra gondolok, ami csütörtök este történt. Pár nappal a koncert előtt felraktam az mp3 lejátszómra az összes számot magyarul és azóta is napi rendszerességgel hallgatom. Kicsit ilyen nosztalgia is van benne, kicsit eszembe jut, amikor a walkman-on hallgattam a vonaton az első 3 anyagot felváltva magyarul és angolul, a régi rocktogon-os, marco polós koncertek, amikor még egyedül mentem le, mert nem ismertem senkit, a nagy zenekarok előtti bénázások, amik olyan őszintének tűntek. Nem tudom elmondani, hogy mennyit jelentett nekem ez a zenekar és jelent a mai napig. Olyan hihetetlen belegondolni, hogy ami az utóbbi éveimre alapot adott, most már a múlt része. Egyik szemem sír a másik nevet. Igen ott voltam, én is része voltam és örökké emlékezni fogok rá. Emlékszem először egy fanzin-ben olvastam velük egy interjút és megfogott a pozitivitások. Én csak egy dühös nihilista punk srác voltam végzet és cél nélkül, de éreztem, hogy ennél én több vagyok. Akkor réges-rég tudtam olyan dolgokról, hogy straight-edge és legbelül respektáltam is, de olyan elérhetetlennek tűnt, itt pedig volt egy zenekar, aki ezt tőlem 100 km-re megcsinálta. Aztán megtudtam, hogy az a bolond eladó a Nemartból, akitől a fanzineket, cd-ket veszem, amikor feljutok vidékről Pestre ő is a zenekar tagja.(ekkor még nem is gondoltam volna, hogy egyszer majd vele fogok zenélni, turnéra menni, betegebnél betegebb poénokat elsütni). Aztán amikor felkerültem Pestre lementem egy Süss fel nap-os koncertjükre és akkor már tudtam, hogy nekem ez kell. Majd egy fél évvel később lenn voltam a volt puki-punk zenekarom próbatermében a legjobb barátommal, eléggé lepusztítottuk magunkat és akkor beültem a dobok mögé és elkezdtem egy olyan gyors ütemet ütni, mint az „idősapám” eleje. Solej pedig ráüvöltött és akkor tudtam, hogy nekünk zenekart kell csinálni, ami szól is valamiről, de ez már egy másik történet. Ez a koncert visszaadta a hitemet, hogy a hardcore mégsem halott 2009-ben. És ez a lezárás olyan pozitív töltetet adott nekem, hogy ahelyett, hogy temetnénk a dolgokat, inkább azt mondom, hogy ha nekik sikerült, akkor nekünk miért ne sikerülne? A lehetőség mindenkinek adott, csak élni kell vele.

Tovább nem is akarom a szavakat vesztegetni, hiszem, aki ott volt az úgyis tudja, aki meg nem, annak úgysem lehet elmondani. De legalább van valami ami csak a miénk. Én is irigylem azt aki látta a Minor threat-et, de örülök, hogy ezt a magaménak tudhatom és a részese lehettem.

Ez a nyár még az előzőeknél is rosszabb volt. Két hetente történt valami jó dolog, közötte meg a nagy semmi. Ez a nyár nem szólt másról, csak olcsó energiaitalokról, a soulseek-ről, belvárosban elfogyasztott falafelekről, tofukról, a bizonytalanságról, a semmiről. De a legtöbb ember élete úgyis csak a nagy semmi, amihez próbál valami elfoglaltságot találni, hogy mégse legyen olyan unalmas a semmi. A legrosszabb, ha két ember összeköti a semmit, de azt nagyon művelik. Naponta lehet a buszokon, tereken olyan párokat látni, ahol a fiú és a lány is (most nem térek ki, a két fiú, vagy két lány esetre) eléggé unalmas személyiségek, de mint pár az unalmasságuk összeszorzódik és olyan unalmasak együtt, hogy definiálni lehetne velük, azaz egy hatalmas semmi. Látszik, hogy jól megvannak együtt, egymásnak, de ez egy nagy semmi. Ennél egy otthoni magának való heroinistában is több izgalom található. Persze én könnyen beszélek, mert években mérhető, hogy mikor volt bármi közöm is olyan lányhoz, akit érdemes lenne eljegyezni, majd a sétáink alatt az unokáinkat tervezni. Nekem az élet, azaz, ami túlmutat a semmin, az még mindig a football és a punk. Olyan volt punknak lenni ezen a nyáron, mint 15 évesen. A turné után csalódtam a Propagandhi-ban, majd kimentem életem első Fluff-jára, ami annyiból különbözött egy átlagos itthoni koncerttől, hogy szabadtéri volt, így sokkal nagyobb és mindenféle nyelven beszéltek az emberek. Igazából ami legjobban motivált, az a Trial volt, félek, ha nincsenek valszeg én sem megyek ki. Túl jó volt ahhoz a 2005-ös pesti koncert és túl jók a számaik, én pedig túl komolyan veszem még a hardcore-t, ahhoz hogy szeressem őket. Közelében nem volt a pesti koncertnek, de még mindig több volt bennük, mint a legtöbb mai zenekarban. Azért a maiak közül, amibe igencsak belebuzultam az az Outrage és birom eléggé a Wait in vain-t is. Azért szuper volt újra látni a Rise and fall-t, Death is not glamorous-t, Press gang-et és eléggé bejött a Victims is, pedig nincs Tragedy felvarrós farmerdzsekim, de ha már neo-crustnál tartunk, akkor az egyik legreményteljesebb újabb magyar zenekar Rivers run dry. A Fluff előestéjén simán lezúzták az összes külföldi zenekart a Ciprusban. Szuper volt még július végén a dürer-ben a for the kids-es srácok koncertje, de igazából csak újra meg lehetett nézni klubbulin pár zenekart Fluff-ról.  Nekem az augusztus a Rise festről szólt és mint szervező elégedett vagyok, leszámítva azt,  hogy még pár fizető embert elbírt volna a zsebem, meg a zenekaroké is. De amit szeretünk, arra áldozunk és remélem ezt a zenekarok is így látják, nemcsak én. Minden zenekar kitett magáért, pedig csak egy Soul control, Think again bulinak indult, ahhoz képest egész jól kikupálódott. Csak a buli lefixálása után tudtam meg az SC-ről, hogy már csak a gitáros eredeti tag, de igazából fel sem tűnt volna, az énekesnek ekte olyan hangja van, mint a réginek, a spiritualitásuk meg tényleg elvarázsolt és még emberileg is jófejek voltak. A Wait in vain/Outrage pedig, hogy harmadszor láttam őket még így is szuper volt. Külön köszönet Verának, Reninek, Rádinak, Kutyának a hatalmas segítséget, plussz örülök, hogy nem csak magam miatt volt érdemes megcsinálni, hanem még bejött pár embernek a dolog. Másnap a tapolcai koncert az év egyik legjobb koncertje volt, de még Balatonbogláron, a szar körülmények és a fáradtság ellenére is kihoztuk a legjobbat. Egy óriási színpadból csináltunk egy kis klubbot és semmi más nem számított, aki már lenn volt a színpadon, az csak külső szemlélő volt, nem a show része. A for the kids fest-en egyik zenekar sem tünt az enyémnek, a Kingdom meg unalmas volt már idén 8adszorra. Viszont a Lewd acts-ben hatalmasat csalódtam, kellemesen. Ha nem kellett volna levinnem egy gitárkábelt, valszeg le se megyek, de így ha már ott voltam megnéztem és eléggé ledöbbentem, mert mindenre számítok egy számomra ismeretlen deathwish-es bandától, csak arra nem, hogy jó sülhet ki belőle.. Lassan rájövök, hogy annyira nem is szar kiadó, mert lassan fel tudok sorolni legalább 5 értékelhető bandájukat. Ez a zene olyan hardcore volt, amit szeretek és amin eléggé meglepődtem, hogy tele volt poszt-rock témákkal, néha azt hittem, hogy a Young widows játszik Cro-mags feldolgozásokat. A post –rock témák felvételen annyira nem jönnek át, de nekem ők már akkor is így maradnak meg, tudod az első benyomás. A maradék időmben pedig beleszerettem a zenébe megint, mint 10 éve az első Dead kennedys cd-mbe. Felfedeztem magam a Refused-ot és nagyon imádon a Wipers-t és a Milemarker-t. 2009 zenekara számomra eddig az Outrage, az itthoniak közül pedig mindent ver a Rákosi demó. A szeptember pedig mindig szuper, mert vége van a nyárnak és valami új kezdődik, lehet szurkolni a válogatottnak, a Chelsea-nek, a Fradinak, plussz láthatom énekelni a Champion és a Count me out énekesét. Ez azért mégis több mint a semmi.

6kor felébredtem. Befejeztem Kristóf Ágotától a Tegnapot, majd 4 számot hallgattam meg az mp3 lejátszómon.

Something against you: Bombázó (Tizedes meg a többiek feldolgozás)

Something against you: Could this picture be perpetual?

Verse: Searching

Verse: Tear down these walls

Aztán rájöttem, hogy túl jól indult a nap ezek után, hogy visszaaludjak, meg különben is csak "a gyengék alszanak", ezért csináltam egy kávét, nem is a koffien, annyira nem is az íze, inkább a megszokás miatt, majd ránéztem a telefonomon a naptárra és látom, hogy augusztus 6. Pont 4 év és egy napja láttam ezt a két zenekart, illetve a SAY-t csak láttam volna, mert késve érkeztem, de ez a végeredményen már semmit nem számít, az unokáimnak már simán bekamuzhatom, hogy aznap őket is láttam. Nem tudom, hogy mikor fogok még egy ilyen koncertre eljutni, félek, hogy már soha. Ez a tipikus "kedvenc" koncert volt akkori, meg még mai fejjel is. A Verse a kedvenc modern hardcore zenekarom, a Say és a HXT a kedvenc zenekaraim és az Insted a kedvenc zenekarom a 80as évek végének 90es évek elejének Kaliforniájából. Ez nem egy show volt, ez maga volt a SHOW. Csak remélni tudom, hogy lesz még ilyen...

Már régebben megírtam, hogy egy turnén kívül szinte már mindent elértem a punkban, amit akartam. Július közepén ez is teljesült. Szerencsére túl sok dolgom volt, ahhoz, hogy azon aggódjak, hogy induljunk. Pedig menni akartam nagyon, hónapok óta csak arra vártam, hogy eltűnjek egy hétre.

Kaptunk egy lehetőséget, hogy játszunk egy temesvári fesztiválon, majd menjünk 3 állomást a Kingdom-al és a Dead vows-al. Az indulás előtt pár nappal még volt egy Fucked up koncert, így tényleg nem volt időm izgulni. Ráadásul felléptem a Pmc-vel itt, tehát egyből 7 nap 7 koncert lett a mérlegem. A Fucked up indításnak tökéletes volt, asszem aki ott volt mind boldog volt. Nem a kedvenc zenekarom, de örülök, hogy láthattam. Respectálom a nem normalitást, a FU énekesére meg mindent lehet mondani, csak épp azt nem, hogy normális. Én mégis a végén lévő feldolgozásblokkra szálltam el. Amikor elkezdték a We gotts know intróját szinte teljes pszichózist kaptam, pedig legbelül tudtam, hogy nem fogják eljátszani a számot. Viszont arra nem gondoltam, hogy utána a Nervous breakdown következik. A világ legfaszább intrója után az egyik legszuperebb szám, tökéletes volt. Másnap sem volt sok időnk gondolkodni, próba nélkül lenyomtunk egy koncertet a Filter-ben, majd Pityesznél aludtunk, aki a zenekar ötödik tagja volt a turnén. Kutya hálás felajánlása folytán a kocsiját igénybe vehettük a turnéra, így sok pénzt megspóroltunk, hogy nem kellett kisbuszt bérelni, viszont nem vihettünk minden cuccot, illetve még így is a hely szűkében voltunk, de a punk sosem a kényelemről szólt. Pityesz már a saját otthonában is a földön aludt, hogy szokja a küldetést. Ő az az ember, aki ha nem volna, ki se lehetne találni. Zsigerből jön mindenre valami frappáns válasz, ő az aki sosem ideges, mindig ironikusan próbál minden helyzetet felfogni. Olyan ember, hogy érzed, ha melletted van, akkor nem lehet gond. Talán emiatt is éltünk túl mindent. Másnap próbáltunk egyet indulás előtt és mivel már untuk a régi feldolgozásokat, kitaláltuk, hogy a kétórás próbán megtanulunk két újat, amiket aznap este Szentesen már játszottunk is. A szentesi koncerten kb 20 ember volt zenekarokkal együtt, de ez nem izgatott inkább ilyen főpróba szerű dolog volt, meg különben is amikor megérkeztünk Mangec tisza-parti büféjéhez engem legkevésbé sem a koncert izgatott mint utána sem. Az olcsó házisörnek köszönhetően a többieknek sikerült elég rendesen bepiálni én fürödtem a Tiszában, avval, az ürüggyel, hogy ki tudja mikor lesz legközelebb lehetőségünk rá, hogy mosakodjunk. Az egész olyan volt, mint egy külön kis világ, a maga szépségével, cölöpházaival. Egy olyan helynek tünt, ahol mindenki boldog. A víz mondjuk furcsa volt, hogy nem egy helyben állt hanem vitt magával. Másnap még dumálgattunk Mangóval, hallgattuk a régi szentesi hardcore történeteket, beszélt nekünk Szerbiáról, szóba jött Tito is, meg a régi lehetőségek, amik már nincsenek meg. Majd búcsút intettünk, mert várt ránk Románia.

Romániában most jártam először, csak a suliban tanultam róla meg különböző dolgokat hallottam róla. Volt aki azt mondta, hogy ott nem is emberek, hanem állatok élnek, meg ha magyarként belépsz, akkor onnan nem jössz vissza, meg persze azt is, hogy fényévekkel mögöttünk van. Engem igazából sokkal jobban izgatott, hogy még 4 nap 4 koncert van vissza, mint hogy éppen milyen országban vagyok és mit kell megnézni. Az sem izgatott, hogy hány magyar anyanyelvűvel találkozom kint, beszélek itthon eleget velük, az, meg hogy régen hozzánk tartozott azzal sem tudok igazán mit kezdeni. Volt régen egy csinos barátnőm, de most már nincs, kb ennyire érdemes a dologgal foglalkozni. Ami már eleve meglepő volt, hogy minden falu, amin átmentünk tele volt rendőrökkel, az utak pedig vagy nagyon járhatatlanok voltak, vagy ha nem, akkor tele volt ilyen mesterséges redő csíkozással, hogyha véletlenül tudnál gyorsan haladni, akkor se tudj. Rosszabbnál rosszabb falvakon mentünk keresztül, de amikor beértünk Temesvárra az zseniális volt. Volt villamos, reklámtáblák, meg minden, mintha egy fejlett városban lennél bárhol a világon. Egy kisebb kavarodás után sikerült leparkolnunk a hely közelében, ami egy ilyen hajóroncsszerűség volt. Eléggé elit helynek számíthatott, a kertben egy zenekar játszott mindenféle hakni slágert, amíg mi élveztük a román a38-at, ami csak annyiban különbözött, hogy az árai kb mint egy pest külvárois késdobáló áraival egyezett meg a belvárosban. Aztán a koncert nagy nehezen elkezdődött, volt kb 60-70 lelkes ember, de ez még az a fajta lelkesedés, hogy mindegy mi szól, mozgunk rá, amíg bírjuk. A koncertünk elég jól sikerült, itt volt ránk a legnagyobb mozgás, de ha tankcsapda feldolgozásokat játszottunk volna, akkor is kb ezt a reakciót kaptuk volna. Utánunk következett a helyi és szervező Pavilonoul 32, akikre volt igazá megőrülés, mindenki a levegőben, ismerték a szövegeket az emberek, de engem egyelőre még nem győzött meg a román hc/punk. Utánuk következett a Rise and fall, akiket vártam a legjobban az egész turné során. A közönség itt már eléggé lefáradt, de pár magyar és a turnézó zenekarok lelkes volt végig, ők pedig ugyanúgy oda tették magukat, mintha egy nyugat európai feszten lennének 1000 ember előtt. Asszem azért imádom a R&S-t mert nagyon szemét és sötét zene, ami mindent és mindenkit ledarál és nem kímél senkit. Pityesz itt őrült meg leginkább, mert vett még előző nap a szentesi tescoban egy pöttyös labdát is itt kitalálta, hogy aláiratja az összes zenekar tagjával, akivel fellépünk a turné során. Erre az estére jutott a 3 turnézó zenekar tagjai, a Shipwreck, Rise and fall és a Have heart tagjai és be is gyűjtötte ezt mindenkitől. Ami külön szimpi volt, hogy a két amcsi zenekar a kevés ember és a pofátlanul késői időpont ellenére is odatette magát, a HH-nak fél5re lett vége. A turnézó zenekar tagjai végignyomták egymásra a show-t, amíg a főzenekart kb 5-en ismerték a helyiek közül. Ezek után annyit mondtam, hogy ez a zenekar tényleg megérdemli az ismertséget, úgy hogy egy világ turné egyik legszarabb koncertjén ennyire odateszik magukat. A zenéjük nem a legjobb, sőt, de mégis mint emberileg megállták nálam a helyüket. Bár lehet, hogy behódoltam nekik, mert az énekes odajött hozzám, hogy fasza volt az Unbroken feldolgozás. Eddig minden ok-nak tünt, de tudtuk hogy másnap 8kor kell indulni, hogy estére Brassóba érjünk. Mi Lalival felmentünk a szállás helyre, amíg a többiek a kocsiban aludták végig azt a két és fél órát. 8 kor indulás, mondták hogy nagyon szar lesz az út, de hogy ennyire, azt rémálmomban sem gondoltam volna. Az első 100 km-t 3 óra alatt tettük meg. Egy órát késtünk, de a Kingdom-ék kettőt és náluk volt minden cucc, a koncertet pedig be kellett fejezni fél 10 így minden zenekar kb 15 percet játszott. Nekem ez a koncert tetszett a legjobban, a koncerthely picivel volt nagyobb mint a szobám, a zenekartagok és a pár érdeklődő meg is töltötte a helyet. A koncert végén kaptunk rendes szállást, meg kaját, Lalinak és Pityesznek még konyhapartira is maradt idejük. Másnap városnézés, majd indultunk délután 1 körül Kolozsvárra. Itt volt a legrosszabb koncert, rohadt nagy hely nagy színpaddal, profi hangosítással, meg itt voltak a legkevesebben. Sajnos a várost nem tudtuk megnézni, mert egyből indultunk Besztercére az utolsó állomásra a koncert után. Ez a város korántsem volt annyira szép mint Kolozsvár, de legalább volt időnk aludni, majd egy gyors séta a Belvárosban, majd az utolsó koncert, ahol semmi különös nem volt. Mondjuk most láttam életemben először Balkáni gugolós wc-t. Reggel érzékeny búcsút vettünk a svédektől és az amcsiktól. Egyik zenekar sem a kedvencem, de mégis örülök, hogy részese lehettem egy nagyobb turnénak pár állomás erejéig. A Kingdom nem a legjobb zenét csinálja, de le a kalappal a töretlen lelkesedésük és az aktivizmusuk miatt. A Dead vows zeneileg sokkal jobban bejön és a tagok is jobb fejek. Már annyira bénán néznek ki és annyira szarok a tetkóik is, hogy csodálatos. És legbelül respektálom mindkét zenekart. Hogy be merik vállalni, amit én nem. A fél életen át való turnézást, a sittes tetkókat, a szar helyeken alvást, a szar kajákat. De talán, amikor 25 perces koncertek az élet értelme ez annyira mégsem nagy áldozat. Lehet inkább csak irigykedek, hogy ők ezt megtehetik, vagy meg merik tenni. Viszont ők is ugyanott aludtak és ugyanazt a szar kaját ették, mint mi, ami miatt nem éreztük magunkat alsóbbrendűnek, mi is ők is csak egy zenekar voltak.

Hazafelé még beugrottunk a dürer-be megnézni a Propagandhi-t, de ez már túlságosan is kiszámítható volt, nagy színpadon profi műsor, nagy pénzekért. Régen imádtam a Propgandhit és nagyon is vártam, de semmi extra nem volt. Csak egy nagy koncert, amit egyes tagok jobban, mások kevésbé élveztek. Az mégjobban csalódás volt, hogy nagyon kevés ember jelent meg. Na jó azért néhány pillanatban borsódzott a hátam, de már öreg és elkeseredett vagyok ahhoz, hogy ez legyen az életem koncertje.

Amikor még volt csajom és csokit kért vasárnap reggel, akkor lementem anyukámhoz és megkérdeztem, hogy van-e itthon csoki. Anyu meg azt kérdezte, hogy rendben van-e a szexuális életem, ha felkelek vasárnap reggel a barátnőm mellől, akkor az első dolgom, hogy csokit akarok enni.

Amikor pedig hülyeségből azt mondtam valakinek, hogy képzelje el, hogy sírtam egy lány miatt, akkor csak annyit mondott, hogy „bane pulóverben? Az pedig erőt ad.”  Most pedig kipróbáltam és tényleg van benne valami. 5 ször láttam, sajnos a legendás trafós koncerten nem voltam ott és amikor először jöttek, nagyon vártam és csalódás volt. Aztán nem érdekelt annyira, mert a gorilla biscuits előtt voltak, pedig akkor nagyon jó volt. Aztán meg az volt a bajom, hogy szar a közönségük. Azóta még láttam őket kétszer. Most már nem érdekel, hogy sok köcsög hallgatja, erőt úgyis csak a kiválasztottaknak ad. Már a pulcsim sincs meg, de ha hallgatom az tényleg több, felpezsdül a levegő és a magányom is csökken és az is eszembe jut, hogy már általánosban sem tudtam beilleszkedni az osztályközösségbe, mint ahogy most sem a társadalomba. Azért az király volt, amikor megírtam 8adik végén, „az elmúlt 8 év emlékei fogalmazást”. Asszem az utolsó mondatban benne volt minden: „nem nagyon rajongtam ezért az iskoláért, ő sem értem”. Persze azóta már nem igazán törekszem, hogy arra, hogy kivülálló legyek, csak egyszerűen most jobb itt ülni egyedül és bane-t hallgatni és hülyeségeket pötyögni, mint bármi mást. Mondjuk azért nem lenne rossz, ha néha vasárnap nem egyedül ébrednék…

Depressziósnak lenni szar, viszont mindenképp divatos. Egy ideig menő, de aztán egyre inkább fárasztó, majd talál az ember valami új hobbit

ahol jobban érzi magát és már szégyelli, hogy annak idején Nirvana-t hallgatott. Sokszor annyira próbálunk azonosulni bizonyos előadókkal, hogy akaratunkon kívül is

depressziósak, drogfüggők, deviánsak, aktivisták, neo-fasiszták, liberálisak esetleg belebetegszünk mi is a világ igazságtalanságába. Sose lehet tudni, hogy valaki mennyire

játszik rá, illetve mennyire éli úgy az életét, ahogy énekel. Igazából engem annyira nem is érdekel, csak jól adja elő magát. A Chain of strength énekesében sem akkor csalódtam, amikor azokat a pletykákat hallottam, hogy titokban kokainozott, miközben énekelte a true till death-et, hanem sokkal inkább akkor amikor azt nyilatkozta, hogy a zenekar feloszlása után rendőrnek megy.

2009-et írunk, Sid Vicious már három évtizede halott és Keith Morris és készül otthagyni a Black flag-et, az olyan fajta punk pedig, amit én szeretek egyáltalán nem menő, csak egy nagyon kicsit. Nekem a hardcore zenekar a Minor threat, a punk zenekar pedig az Adolescents. De igazából nekem a punk és a hardcore teljesen ugyanazt képviseli és én még ehhez sorolnám a post-al kezdődő és indie-re végződő meghatározásokat, ami nagyjából nekem összefoglalja, hogy egy zene mitől lehet jó. Én, aki elég szélsőséges a legtöbb dologban, ugyanezt szeretem a zenében is. A Rise and fall-t azért szeretem, mert nagyon szemét, a Die young-ban ott az egész világ fájdalma, a Cloak/dagger-ben pedig a mindenbe beleszarás, csak reszelni lehessen a húrokat. De például szeretem a 2005-ös Life long tragedy lemezt is, méghozzá azért, mert az a lemez pontosan olyan mint a zenekar neve. Egy tragédia és már csak a hallgatása is fáj és el tudom hinni, hogy mazochistának kell lenni, hogy végig tudd hallgatni. De az Attitude-ot azért szeretem, mert minden szövege nekem szól.

A haverom azt mondta, hogy ahhoz, hogy punk lehess ahhoz nem kell, hogy hardcore légy, viszont, ahhoz hogy hardcore légy mindenképp kell punk gyökér. Ha a punkból jössz a hardcore-ba, akkor vissza is térsz. Én ezt inkább úgy mondanám, hogy a punk/hc után lehet nyitni olyan zenék felé, ami már nem punk, de a gyökereiben ott van. Nekem az egész kicsit olyan, mint a növények vagy állatok rendszere. Van egy közös amiből kialakult egy nagy egész rendszer, ahol mindenki megtalálhatja, ami igazán az övé és szerencsére van annyira végtelen, hogy mindig lehet újat találni, ha kicsit nyitottak vagyunk egy kis kutatómunkára. Néha kicsit bánt, hogy sok zene későn jutott el hozzám, bár ki tudja, igazából lehet hogy minden úgy jó ahogy van.                    . Már bármi zenét meg lehet szerezni az interneten keresztül bármikor, de az lenne a legszuperebb, ha feltalálnák, hogy bármilyen koncerten is ott lehessen lenni bármikor. Sajnos azok az idők elmúltak, amikor tömegével lehetett olyan koncerteken lenni, amit én szeretek, de az nem is ezen a helyen volt, hanem ott, amit pár ezer kilométer és egy óceán választ el. Mondjuk valszeg ha ott élnék, akkor is ugyanazt írnám le mint itt.  De annyira még sincs nagy gáz, csak hónapokat kell várni valami jóra. De persze vannak jó időszakok, amikor két héten belül több jó móka van, mint az előtte levő 3 hónapban. Ilyen volt az április vége, május eleje, ami kezdődött a Say búcsúbulival, majd egy héttel később jött az Auxes/Challenger és a tortára az epret a Brat pack tette fel. Ez azért volt annyira jó, hogy érezzük mégse olyan tragédia punknak lenni 2009-ben. Ezt a tendenciát minden évben észre lehet venni kétszer, tavaly október volt ilyen, idén meg szeptember lesz a következő ilyen hullám (Die young, Municipal waste, On, Chuck Ragan, Cloak/dagger, stb…) , amikor még lesz két focimeccs is, ahol ott a helyem. A nyár se lesz rossz, de a szeptember, ami miatt azt mondom, hogy érdemes reggelente felkelni, ha az élet értelme 90 perces meccsek és fél órás koncertek. Ráadásul a Fradi ismét az első osztályban indul és még papíron vb-re is kijuthat a válogatott. Én sosem voltam egy nagy hazafi, sőt kicsit gáznak is tartom az ezzel való magamutogatást, de a válogatott mellett kitartok a végsőkig. De persze én, aki a labdarúgásban dolgozom, ez alap, hogy kötelesség. Főleg, hogy a szülinapom is a magyar labdarúgás nagy napjához köthető. Három csapat van, amit igazán szeretek, a magyar válogatott, Chelsea és a Fradi. Mondjuk a magyar bajnokságot nem szoktam napi rendszerességgel követni, de legalább azt tudom, hogy ki az idei bajnok, meg kik a kiesők. Mindenestre pozitívan látom a magyar foci jövőjét, úgy érzem, hogy elindultunk kifelé a gödörből, amivel nem kötelező egyet érteni, de a hit és a remény hal meg utoljára.

Tegnap zuhanyzás közben pedig azon gondolkodtam, hogy mi a kedvenc zenekarom, ha csakis egyet kell mondanom, elég nehéz döntés volt, de a The smiths-re esett a választás, talán azért, mert nemcsak olyan időben indult, ami jó idő, bár nem ott ahol ők éltek, hanem a tengeren túl , de még a 90es évek hardcore-jára is hatással volt és hozzátett valamit, ami nélkül az Unbroken nem az lett volna,ami. Hatása az egész zenére tagadhatatlan, amik közül nagyon sok mindent szeretek, meg 85-ben arról énekelni, hogy „meat is murder” külön respect. Manapság pedig Millemarker-t hallgatok a legtöbbet, de annyira még nem vagyok benne az indie zenékben, hogy erről okoskodjak, ehhez azért még adnék egy kis időt, most kicsit újnak hat és még nem tudok annyira szelektálni, hogy 100%-osan kiszűrjem a kommersz dolgokat, de majd az idő itt is elrendez mindent, ahogy tette nálam, amikor kb 10 éve mélyedtem bele a punk és kb 5 éve a hardcore zenékbe. A lényeg, hogy király néha nyitni új dolgok felé. Sajnos az öcsi hardcore annyira nem vonz, nem is az, hogy nem vonz, de már nem tudok annyira nyitott lenni az új zenekarok felé, mint öt éve, ha öcsi hardcore-t akarok hallgatni, akkor ott a Guns up és inkább azt hallgatom, mint hogy belemélyedjek a Bitter end, Deal with it féle új dolgokba. Bocsássatok meg, de most jobban izgat az ötödik Fugazi lemez, mint ezek a modern hc dolgok. Kicsit így vagyok a régi hangzású punkzenékkel, de ez itthonra még nem hozott akkora divatot, hogy el kéne utasítani, meg azért még találok érdekességet egy Social circkle lemezben.

A lényeg keresni, találni, kitartani, túlélni…..

Holnap egy újabb zenekarral leszünk szegényebbek. Valahogy nekem mindig kimaradtak a last show-ok az életemből,
kivéve talán a Hátsó szándékot. A külföldi zenekarok sorra tünnek el, itthon meg nem igazán volt az elmúlt években
olyan banda, aki igazán hiányozna. Azért a SAY hiányozni fog. Ott voltam az első koncertjeiktől kezdve nagyon sokon, talán a Hold x true
mellett ők az a zenekar, akiket a legtöbbször láttam valaha. Vicc az egészben, hogy egy all star csapatnak összerakta az alapító gitáros, majd
megválltak tőle és minden a feje tetejére állt. Én az első demót is szeretem, de az tényleg csak egy fasza, dallamos hardcore-punk lemez volt, míg az utána lévő anyagok pedig tökéletesek, mint a zenekar hozzáállása is. Ami tetszett az egészben, a mindenbe beleszarás. Csak az előadás legyen kemény, semmi más nem számított.
Nekem ez a zenekar tényleg sokat jelent. Valahogy sosem értettem, hogy a hazai zenekarokat miért nem becsüljük meg eléggé, mégis csak a miénk és emiatt lehetnénk egy kicsit elfogultabbak velük szemben,de sajnos a magyar mentalitás a punk/hc-ba is beférkőzött, így  a hazai zenekarokat nem nézzük meg, ciki hordani a polójukat és ha van egy tag, akivel személyes ellentétünk volt valaha az életben, akkor utáljuk az egész körüket....
Az elmúlt öt évben voltam boldog és kevésbé boldog, de ha Say koncerten voltam, az mindig jó volt. Tudtam, ha lemegyek bárhova hétköznap vagy hétvégé, Budapest vagy vidék és ők lesznek, akkor minden jó lesz. Ez kicsit hiányozni fog. Emlékszem mennyire örültem, amikor a 2007 szeptemberi cover fest-en felismertem majdnem az összes feldolgozásukat. Jópár bulin sikerült valamivel előállni, amire nem számítottunk, egy ruhadarab, egy feldolgozás, néha elég voltegy kis konfetti is. Nem akarom tovább fényezni őket, mivel a legtöbb bulijuk is robbant, így valószinűleg a holnapi nap is robbanni fog, remélhetőleg rohadt nagyot, ami után egy kicsit szomorúak és talán egy kicsit vidámabbak is leszünk. Egy jó zenekart legalább olyan rossz elveszíteni, mint egy barátot, nekem meg akinek kevés barátja van ez még rosszabb...
Talán utánuk a Brutal knights nem hagy majd minket szomorkodni. A zenéjük nagyon jó és a képeket is amiket láttam, azok is meggyőzőek. Ahogy egy igazi punkzenekarnak kell kinéznie. Leharcolt farmer, tornacipő, poló, kockás ing és még az enyémnél is bénább haj. Kezdem azt hinni, hogy ahhoz hogy valaki tényleg punk legyen, kell valami, ami tényleg dühíti. Nem kell nagy dolgokra gondolni, elég ha az akivel akarunk, nem akar összejönni velünk. De azért arra tényleg kíváncsi lennék, hogy magunknak rendezzük a dolgainkat, vagy a sors rendez minket. Mert azért nem mindegy, hogy azért lesz valaki dühös, mert nem tud beiileszkedni, vagy pedig azért nem illeszkedünk be, hogy legyen okunk dühösnek lenni. Engem sok minden frusztrál, akit nem frusztrál semmi, az vagy nagyon szerencsés vagy hazudik. Idegeskedni meg legalább annyira szar, mint beletörődni.
De amikor a kosarasnadrágban karatézás a hardcore, akkor mindig jó egy olyan buli, ami jobban hasonlít egy 80as évekből levett videóra,mint egy NBA meccsre.

Már többször is említettem, hogy az idő az egyik legszemetebb fizikai fogalom. Minél többet töltünk el valahol, valakivel vagy valamiben, annál inkább kiismerjük és ragaszkodunk hozzá. Nekem az egész punk ilyen. Mennyivel jobb volt 16-nak és naivnak lenni. Amikor 2000 augusztusában ott álltam a Sziget bejáratánál életem első igazi punkkoncertje délutánján és odalépett hozzám egy Toten hosen polós srác. Rajtam Dead kennedys poló, gondoltam haverkodni akar, mert mindketten punkok vagyunk, unity, friendship. Persze csak le akart, húzni, mert a belépőre gyűjtögetett. Nem tudtam az egészet mire vélni, aztán ahogy beléptem Közép Európa legnépszerűbb fesztiváljára egyre jobban rájöttem, hogy attól, hogy valaki punk nem biztos, hogy jófej. Azért jólesett valahova tartozni, még ha egyedül voltam is. Valahol a fák alatt találtam egy kis színpadot, ahol fellépett a Barackca meg a HT is, aztán pár órával később a BR kaliforniából, ott álltam az első sorban végig és fogtam a korlátot, aminek folyamatosan nyomott neki a tömeg. Akkor már tudtam, hogy vannak olyan punkok aki hardcore-osok, akik nem csak gyűlölködnek, hanem rendbe akarják tenni az életüket, de 15 évesen, amikor az embernek a szülei elvállnak nem igazán ez foglalkoztatja. Utána sorra jártam a koncerteket, meg már jóval előtte is gyűjtöttem a zenét, 10 éve még nem volt ilyen egyszerű mint most. Akkor két hónapig tartott annyi zenét szerezni, mint amennyit a mai nap folyamán letöltöttem. Emlékszem mennyire örültem, amikor a haverom vett egy eredeti Rancid kazettát és át tudtam másolni. Akkoriban nem azért vett az ember cd-t vagy kazit, hogy meglegyen a gyűjteményben, hanem hogy tudja hallgatni. Azért is király a bakelit, mert azt nem adjuk kölcsön és így nem tűnik el. Azért kurvára örültem volna, ha lett volna egy olyan idősebb pozi haverom, mint amilyen most én vagyok, aki tud zenét mutatni a gimis kölyköknek és hazaviszi őket kocsival koncert után, hogy ne kelljen az első vonatra várniuk. Persze a koncert utáni hajnali csövezésnek is megvolt a varázsa, pedig cro-mags-t sem hallgattam akkoriban még. Volt két punkzenekar az egész régióban, meg egy kisebb baráti társaság, akik együtt lógtak. Azért nem voltak rosszak az olyan házibulik, amikor nyaralók lettek szétverve, vagy a spontán koncertek, alkoholista Gyuri kertjében a szárszói főtéren főszezonban, néha pedig még a helyi rock-klubba is beengedtek minket öreg rockereket riogatni. Aztán gimis korom utolsó évére letisztult a kép és kicsit megnyugodtam, akkorra már a sörön kívül sem tudtam más alkoholt meginni. Az egészben ami tragédia, hogy mi lett azokkal a zenekarokkal, amikért akkoriban oda voltam és mi lett azokkal az arcokkal, akikkel együtt lógtam. Igazából sem azok az emberek, sem az Anti-flag nem hiányzik már, de mégis így évekkel később sem hagy nyugodni a gondolat, vajon becsaptak, vagy én voltam naív? Az első zenekar akiben először igazán csalódtam tényleg az A-F volt. Nagyon jó arcnak hittem magam, mert olvastam róluk az egyik Nyálkahártya fanzin-ben, majd az egyik fővárosi haveromtól tudtam szerezni és úgy éreztem, hogy Solej-al mi vagyunk a legkirályabb arcok a fonyódi Mátyás Király gimnáziumban és örültem, hogy megoszthatom ezt a zenekart vele. 18 évesen mégis király dolognak tűnik, ha egy zenekar anti-kapitalista nézeteket vall és egy szakadt buszban turnézik és még az amerikai zászlót is megfordítják. Aztán remegő kézzel indítottam a letöltés gombot az egéren, amikor kijött a Terror state lemezük. De ez a bejegyzés még véletlenül sem az A-F-ről szól.

Azért asszem az idő egyetlen pozitív oldala, hogy az évek elteltével, azért most már kezdem kapizsgálni, hogy igazán mi kell ahhoz hogy egy zene jó legyen, de nincs semmi konkrét recept. A haverom által készített szójapörkölt is jobban ízlik, mint amit én csinálok, pedig én adtam neki a receptet, mert valamit mégis máshogy csinál. Imádok főzni a zenekaroknak és imádom fellépőként a koncertszervező-, vagy az anyukája által készített kaját enni fellépés előtt, ennek úgy megvan a varázsa. A lényeg, hogy ne legyen tudni, hogy pontosan milyen, csak egy irány legyen meg. Az utóbbi két napban volt szerencsém látni két zenekart, amiket régen szerettem, de az egyiken túlnőttem, míg a másik túlnőtt rajtam. 2000-ben imádtam a Macsknadrágot a fonyódi áruházban rendeltem meg a cd-jüket. 2001-ben a siófoki koncertjükön hülyére ütöttük egymást a haverommal és élveztük. Most 8 évvel később újra jöttek Siófokra én meg ott voltam megint, akkor is húsvét előtt volt. A tragédia az egészben, hogy harmad annyian voltak most, mint akkor és a zenekaron rajtam és szervező srácon kívül nem volt ember, aki mindkettőn ott lett volna. Pedig akkor a központtól 4 kilométerre volt a buli, most meg a belvárosban. Ami tragédiát éreztem, hogy a zenekarra senki nem kíváncsi, annyira én sem voltam, az, de azért király volt hallani a 98-as demós számokat. Az új számok már nem tudnak megfogni, mivel már nem 16 vagyok, csak nekem furcsa, hogy a zenekar tagok 30 fölött még mindig azok. Kicsit sajnáltam a zenekart, hogy a város nem termelte ki azt a maréknyi 16 évest, mint mi voltunk 8 éve. Tegnap volt szerencsém látni a Bécsben a Comeback kid-et, de talán jobb lett volna, ha nem látom, így az maradt volna meg, amit a kék yuk-ban láttam belőlük a Champion előtt. Pontosan az történt, ami megöli a punkot. A kiszámíthatóság. Minden városban ekkora koncertteremnek kialakított csarnokban játszanak, ahol a helyi gimnáziumok császárai ugrálnak bénábbnál bénábban a tömegbe, hogy majd bulletin-t küldhessenek magukról a myspace-en, meg hogy a húsvéti ünnepek után legyen mivel menőzni a suliban. „Láttad milyet ugrottam?” És persze mindezt a helyszínen vásárolt zenekar polójával. Mindenhol ugyanolyan színpad, a gitáros ugyanúgy rárakja a lábát a monitor ládára és úgy csinál, mintha élvezné, de engem nem tud becsapni, itt már nincs mit élvezni, ha minden nap ugyanaz, amikor ugyanolyan hotelszobában alszanak minden buli után. Hát nem volt csodálatos, amikor a 5 éve a bulijuk alatt Jim Hesketh páros lábbal fejberúgta a kék yuk kidobóját? Ilyenek már nincsenek a bulijaikon, csak a kidobók lökik le a hülyegyerekeket kedvesen, amikor már túl sokan vannak a színpadon. Szerintetek érdekelne valakit a Punk a platón, ha Rollins minden egyes napra azt írta volna, hogy nagy csarnok, 1000 ember, törölköző az öltözőben? Én csak álltam és úgy éreztem kívülálló vagyok. Nekem ez az egész nem erről szól. Nekem ez az egész arról szól, amikor a házunkban alszanak 30an, akik 3 féle nyelvet beszélnek, amikor magam írom a zenekarom cd-t és egyesével rakom tokba, amikor ott fekszem a Filter padlóján az Attitude énekesétől elvett mikrofonnal vérző szájjal és még rajtam fekszik 10 ember és nem érzek fájdalmat. Ahogy egyre telik az idő, a jó zenekarok vagy becsapnak, vagy feloszlanak, újakkal meg nem szívesen ismerkedek. Inkább olyanokkal, amik nem léteznek, bennük már nem lehet csalódni. ( na jó ez nem igaz, mert a reunion-ok kora mindenre képes). Talán emiatt van kevés embert, akit igazán szeretek, de értük képes lennék bármire. Praktikus ez így kevés irányba kell összpontosítani, kevesebb helyről jöhet kudarc. Egy koszos pincénél úgysincs királyabb hely egy koncertre. És különben is 20 ember sokkal inkább tud csodát csinálni mint 1000. És tegyünk meg mindent azokért a dolgokért, amik még megvannak nekünk, csodálatosak és még nem vertek át. És tényleg szeressük, legyen az egy barát, egy focicsapat, egy zenekar, vagy ha nagyon szerencsések vagyunk, akkor egy lány. Én az Attitude-nél helyt álltam, pedig teljesen jelentéktelen zenekar. De én is egy jelentéktelen ember vagyok, a menő srácoknak pedig meghagyom a CBK-t.  

Ha egy olyan zenét hallgatok, amit mostanában nem igazán szoktam, de az élet egy bizonyos szakaszában sokat hallgattam, akkor olyan érzés fog el, mintha visszamennék az időben és azoknak az időknek a hangulata valahogy újra előjön, amíg le nem jár a hanganyag. Ha véletlenül a Metallica: Master of puppets lemezét hallgatom, akkor eszembe jut milyen volt 11-nek lenni és a nappaliban üvölttetni a hifin azt a 3 kazettát, ami volt és idegesíteni vele az egész családot,3 számmal nagyobb Metallica polóban járni suliba, mert a legkisebb is rohadt nagy volt rám. Aztán 13-14 fele elkezdtem jobb zenéket hallgatni, Nirvanát, Offspringet. Szerencsére Nirvanát senki nem hallgatott a suliban, de akkor nagyon kiakadtam, amikor az Offspring-nek megjelent az Americana lemeze és egy csomó nyomorék arc a suliból azt nyomatta. Akkor úgy éreztem, hogy az én zeném és ők ne hallgassák. Aztán az évek beigazolták, hogy az Offspring a hülyegyerekek zenekara, nekem pedig jobbakat adott a sors. 15 voltam, amikor megrendeltem a Headbangerből a Dead Kennedys: Fresh fruit cd-t, az kicsit megváltoztatta a zenéhez való látásmódomat. Az volt asszem az első igazi, régi punkzene, amit hallgattam. De például, amikor a 2004-es Red line offside lemezt hallgatom, akkor tisztára 2004 nyarán érzem magam, foci Eb, I. Déli party,. Vegetariánus konyha elsajátítása, stb.

Az idei év hozott már jó koncerteket, de asszem a java még csak most jön. Két nap múlva Attitude és erre a koncertre várok már nagyon rég óta. Amikor Attitude-ot hallgatok, az arra emlékeztet, hogy 2007 szeptemberében vagyok és  hallgatom fülhallgatóval a gépen előtt és várok egy zenekart, ami két hét múlva jön. Benne az akkori idők dühe, frusztrátltsága, amit még egy nagyon kicsit mindig magamban hordok. Egy koncert, amit nagyon várok, de előtte pár nappal kiderül, hogy még várhatok rá egy darabig, talán örökre. Nekem az Attitude napjaink egy legfaszább zenekara, a zenéjük olyan, amit szeretek, mintha benne lenne mindenből egy nagyon kicsi amitől jó tud lenni a zene, a korai punk/hc zenék lendülete keveredik a 90-es évek post-hardcore-jának beteges hangzásával. A tagokat kb úgy képzelem el, hogy olyan srácok, akik ugyanolyan gondokkal küzködnek mint én, csak még nálam is nagyobb seggfejek. De legalább olyan dolgokról ordibálnak, amikkel én is tudok azonosulni. Öröm lesz üvölteni velük, hogy nem tudok túllépni az előző kapcsolataimon, vagy hogy ha már muszáj felnőni, akkor inkább próbáljunk meg kemények lenni, mint elbaszottak. Kicsit félek a koncerttől, de ha már ennyire várom, akkor ciki lenne beégni vele, hogy mégis szar, de majd az idő eldönti. Remélem a következő két napot kibírják különösebb balé nélkül és nem sittelik le őket, mint másfél éve….

Ja és ma este olvasva a Punkportal-t, úgy néz ki egy nagyobb várkozás is teljesül, amikor 2002-ben a saját hülyeségem miatt kihagytam a Propagandhi-t, de 7 év után pótolhatom....

Úgy terveztem, hogy pontban éjfélkor beillesztem az alábbi listát, amit már előre megírtam, de mégsem olyan szar az élet, hogy sikerült volna, úgyhogy késtem vele több mint egy órát. Buék mindenkinek a következő hozzászólást a Punkportal top 5 topikjába írtam be:

Nem sok új zenét hallgattam idén, inkább régebbi dolgok felé kutakodtam, meg felfedeztem egy csomó fasza új fajta zenét, amikre nem is gondoltam volna, hogy szeretni fogom. Azért 10-et nagy nehezen összeszedtem fasza új kiadványokból, demókhoz nem volt türelmem vagy szerencsém
Lp:
1. I rise: redemption
2. Blacklisted: heavier then heavan, lonelier than god
3. Union town: s/t
4. Rhythm to the madness: weltschmertz
5. Justice: live and learn
6. Internal affairs: dalek
7. Cruel hand : prying eyes
8. Fucked up: The chemistry of common life
9. ceremony: still nothing to moves you
10. brutal knights: living by yourself

7”
1. Die young: loss
2. on: vital times
3. suspect parts: 17 television
4. kingdom: 9 lives
5. true colors: perspective
6. soul control: playing coward
7. cloag/dagger: kamikazes
8. autistic youth: empty eyes
9. soul control: like spiders
10. vogue: s/t

magyar cd:
1. Think again: every road leads to the start
2. Saw: két új cd-jük ( a leghosszúbb hajú tagnak még lógok egy fenyítéssel)
3. Unheard call: Enclosure
4. Hold x true: A mi utunk
5. Motivation: Won’t take a part

koncert:
1. Newborn@dürer kert
2. Die young@kuplung
3. Verse/I rise/Anchor@dürer kert
4. Blacklisted/Rhythm to the madness/Vogue@kuplung
5. Union town@filter
6. Cruel hand@kuplung
7. Kingdom/Anchor@a38
8. True colors/Losing streak@rocktogon
9. Dead vows@ajka-padragkút
10. Git some@filter

Koncert, amik után sírtam, annyira szar volt:
1. Signs of hope
2. Homefront
3. Just went black
4. Miles away
5. Effort

Fasza dolgok 2008-ban:

1. felvettük a lemezt nyáron és valahogy ki is hoztuk év végére
2. fasza koncertek, meg voltak unalmasak is, amin jól éreztem magam
3. klassz új lemezek és polók
4. felfedeztem fasza indie, post-punk/hc és metal orientált hc zenekarokat
5. nem buktam annyit koncertszervezésileg, mint előző évben, pedig asszem többet csináltam
6. 30ból 6an kaptunk év végén munkahelyi jutalmast és benne voltam a 6-ban
7. Igéretes új magyar zenekarok (Rákosi, Pfa, Tűréshatár, You never win)
8.leálltam telejsen a kávélról, elkezdtem rendszeresen sportolni (futás, bringázás, box, foci)

Az év csalódásai:
1. Feloszlott a 2000es évek legfaszább zenekara az Allegiance
2. Feloszlott és elmaradt az itthoni Internal affairs koncert
3. Egy csomó fasza zenekar oszlott még fel, nem állok neki felsorolni
4. nem jutottam ki adolescents-re, fucked up-ra, ceremony-ra
5. megint elmaradt az attitude koncert
6. szarakodások suliban
7. foci eb


Várakozások 2009-re
1. Talán eljutok turnézni
2. fasza koncertek itthon és külföldön (cro-mags, agent orange, brutal knights, kingdom)
3. úgy néz ki, hogy lesz attitude koncert, de én már nem hiszek ebben
4. you never win demo
5. megtalálom az igazit, aki a feleségem lesz
6. megnyerjük a premier league-t és a bl-t is
7. eredményes vizsgaidőszakok télen és nyáron is
8. mégjobban befészkelem magam a munkahelyemre

Szombat este a kedvenc balatonföldvári szórakozóhelyemre látogattam két barátommal, akik nem vetik meg az alkoholt, de elég közel állnak hozzám, meg az egyikőjük barátnőjével. Egyből, ahogy kiléptem a kertbe este fél 10kor megcsapta az orrom a tipikus őszi szombat este szag, amit középiskolás koromban minden hétvégén éreztem. A lehűlt levegő az őszi páratartalom, a levelek sárgulása hozza elő ezt, amit még a helyre érve kiegészít a cigifüst és sörszag. Persze már nem vagyok 17 éves és ez az érzés eléggé nosztalgikus dolgokat hozott elő belőlem. Igen, valahogy a legnagyobb ellenségünk az idő, ami sosem áll meg. Az emberiség talán legnagyobb problémája, hogy sosem fogjuk megérteni, hogy ezt nem tudjuk legyőzni, gyengék vagyunk. Ez alól én sem vagyok kivétel, elismerem. Egész életünket végigtöprengjük a múlt árnyékában, ami mellett elszáll a jelen és csak pár év múlva fogjuk tudni értékelni, amikor már átmegy a múlt stádiumává. Igen, a levegő is csak akkor hiányzik, ha elfogy. És ahogy öregszünk egyre későbbi időpontra tekintünk vissza. Pár éve egy átlagos szombati koncert után magamba fordultam egészen a következő hét közepéig és csakis arra tudtam gondolni, hogy miért nincs még mindig szombat. Egy nagyobb koncert után ez hetekig eltartott. Lehet személyiségfejlődésen mentem keresztül, de ma már nem igazán sírok vissza semmi konkrét dolgot, hanem inkább mindent. A lényeg, hogy néha muszáj lazítani, mint ahogy ezen a szombat estén tettem. Minden cél nélkül csak ülsz egy helyen a haverjaiddal, akik hülyére isszák magukat és röhögsz a faszságaikon, miközben szól élőben az elmúlt 40 év összes ismert hazai és nemzetközi slágere, pontos precíz, de dög unalmas előadásban. Azért azt mégsem tudnám elviselni, ha nekem kéne ezeket előadni. Közben lehet lányokat is bámulni, elég nagy a skála a rondáktól kezdve a hülye picsákon át egészen addig, hogy látsz valami kisugárzást, ami belülről árad és még a feleségednek is el tudnád képzelni, persze ez a legritkább. Mondjuk ismerkedni a legrosszabb, a hülye picsából senkinek nem kell, aki túl lát egy éjszakán, viszont az igazihoz nem merünk oda menni, mivel ritka és ilyen esetben tényleg nagyon frusztráló tud lenni, a visszautasítás bármilyen formája is. Azért elég jól elvoltam, kikapcsoltam az agyamat és nem gondolkodtam és nem is érdekelt semmi. Olyan ez mint egy jó koncert vagy focimeccs, megszünteti az idő fogalmát, vagy legalábbis arra a rövid időre elfelejtet mindent. Csak néha jut eszünkbe, hogy már 20 perce játszik a zenekar, vagy már a 85dik percnél járunk és tudjuk, hogy nemsokára vége, pedig a legjobb az lenne, ha örökké tartana.

A nyárnak vége. Kezdek belerázódni a délelőtti suli, délutáni foci, esti boxedzés –vagy koncert féle semmibe és próbálok a lehető legkevesebbet gondolkodni. A gyerekzsivaly, hangos gitárok és kesztyűs pofonok ebben nagyszerű segítség.  Minden hétre jut valami érdekesebb móka, vagy csak találkozunk a haverjainkkal és kibeszélhetjük, hogy mennyire szar az adott zenekar. A Deal with it-et kihagytam, mert inkább ehelyett az edzést választottam, de szerda este nincs edzésem ,ezért most  ott leszek egy olyan koncerten, amitől semmit nem várok, egy olyan helyen, ahova szervezőként többet tuti nem teszem be a lábam és egyébként is csak akkor, ha nagyon muszáj. A Blacklisted/RTTM/Vogue trió a nehézségek ellenére is asszem az  év eddigi legjobb buliját nyomták, bár reményeim szerint az év végi első helyről lecsúsznak a szülinapomon.  A Margeret thrasher is jó volt, csak azt nem értem, hogy egy lány nem lehet hiteles punk, hónaljkutya nélkül?  Az előttük fellépő magyar zenekar gitároslányát próbáltam erről faggatni, de elzárkózott a válaszadástól. Majd megkérdem erről a Union town basszerosát. Persze lehet az egész lényegtelen dolog.

A nyár elment, de kinek hiányzik? A kevés idő-sok elfoglaltság arány feledtet mindent. És persze próbálok a Rise and fall-nál gecibb zenét találni, de nem megy. És ha lesz elég bátorságom, akkor talán randira hívok lányt, akit már évek óta tervezek….

Már másfél napja nyomom a gépezetet. Elég hamar elment ez a nyár. Én is dolgozok, mint mindenki más a telepen, de én valahogy mégis kilógok. Pont úgy érzem magam, mint az élet minden területén. Teljesen jól jellemzi a lelkiállapotomat. 8-ra megyek, megvan a dolgom, mint mindenki másnak. Viszont én kint vagyok, néha vihar van, de általában tűző nap, bent viszont csak a neonfény télen-nyáron. Úgy érzem ez az én kis birodalmam, ahova senki nem jön és senkinek nincs semmi köze, ha jó a kedvem megtalálom a dombnak, fáknak, a díszkertnek a szépségeit és közben elmélkedhetek az idő gyors múlásán, a cro-mags age of quarell lemezén, vagy a kormány összeesküvésein. A nap legrosszabb perce, amikor bemegyek az étteremi részbe elfogyasztani az ebédemet, akkor emberekkel is találkozom, akik nap mint nap ugyanazt csinálják. Jó, én is ugyanazt csinálom, de nem napi, hanem heti-havi rendszerességgel és nem nézik kamerák minden mozdulatomat. Mindenki képmutatóan jó étvágyat kíván bejövetelkor, ugyanazzal a hangsúllyal, mintha ez is benne lenne a munkaköri leírásukban. Elég gyorsan halad az idő munka közben, nem is értem, hogy lehet ez. Talán azért, mert utána sincs igazán fontos dolog, amit csinálhatnék. Hazaérvén általában elzavarom a lakótársam a gépemtől, aki a barátnőjével ugyanazt a harcot folytatja nap, mint nap (szeretsz, nem szeretsz, szakítsunk, ne szakítsunk, meghalok nélküled stb).  Még fiatal, nem tudja, hogy az első pofon után a többi már nem igazán fáj, sőt egy idő után már hiányzik. De lehet, csak az irigység beszél belőlem. Viszont az idő gyors múlásával, arra döbbentem rá, egy hete szerdán, hogy aznap este Bane koncert van. Korábban már napokkal azelőtt nem tudtam aludni egy ilyen kaliberű buli előtt, számoltam a napokat. Most meg igazából azonbkívül, hogy lesz egy estém, ahol találkozok ismerősökkel, meg hallgathatok hangos zenét nem igazán izgatott fel. A koncert körülbelül olyan lett, mint ahogy elképzeltem. Nagy pénzeket lehetetett volna feltenni, hogy ki fogja az első stage-dive-ot nyomni, ki próbál majd idétlenül karatézni, ki lesz a legtöbbet a tömeg tetején, ki fogja a leghangosabban üvölteni a himnuszokat, amik pont az olyanokról szól, mint ő maga és arra is, hogy milyen számok fognak elhangzani. Eddig kétszer láttam a Bane-t, és a program 90%-a ugyanaz volt. Azért három év alatt valamit változtathattak volna. Annyi kreativitás azért volt a zenekarban, hogy a számsorrend legalább más volt minden alkalommal. Az énekes Aaron-on láttam a tüzet, de a többi tagon csak egy ilyen erőltetett pózt éreztem, muszáj végigpengetni a koncertet, jó pofát vágni és ugrani számonként kétszer, mintha szerződés lenne róla. Nagyjából azt kaptam, amit vártam, csak egy kicsit hosszú volt, de azért a nagy része le tudott kötni, a számok még mindig jók, de valami nem volt az igazi.

A szombat este elég jó volt, rekordott döntöttem siófoki koncert fizető vendégeinek a számában. Az összes zenekar kitett magáért és szerintem a meleget leszámítva nem volt semmi gond. A zamárdi afterparty-n pedig megkaptam életem első igazi pofonját egy nálam kétszer akkora embertől, de talpon maradtam, meg igazából már vártam is erre és annyira nem nagy dolog, vagy csak jó helyre jött és nem volt túl nagy. Majd jön ebből is a többi:D.  Annak viszont örüljünk, hogy nagyon jó koncertek lesznek az ősszel hála főleg a KA és a Station80 booking-nak és még pár lelkes koncertszervezőnek. A nyárnak lassan vége, pár hét és back to the school, back to the football league…..

Néha úgy érzem, hogy feladtam valamit. Években mérhető, hogy mikor volt utoljára tipikus 9-töl 5-ig munkám. Persze annyira nem szörnyű, mert az is években mérhető, hogy mikor volt utoljára olyan nyaram, amit nem unatkoztam végig. Tehát végülis annyira nem is rossz ez a helyzet, csak más, mint volt. Nincs fociszezon, kertész vagyok, protekcióval kerültem be, rendes a főnököm. Amiatt is furcsa, mert ez az első nyár, aminek a nagy részét nem a Balaton mellett töltöm. Nem csináltam mást, csak délig aludtam, este pedig vagy a barátnőmmel, vagy a haverjaimmal lógtam. Igen mostanában valamiért elkerülnek a nők. És számomra a 2000es évek két legmeghatározóbb zenekarát ezeken a nyarakon láthattam. Sok nagyon jó zenekar volt az új évezredben, nekem valamiért a következők amik kiemelkednek. Nem hiszem, hogy az életben lesz mégegy olyan koncert, mint ami 2005 augusztus 4én volt. Az Insted az egyetlen 80as évekbeli zenekar, aminek a reuinionját teljes mértékben hitelesnek gondolom és nagyon jó volt látni. A Verse pedig a mai zenekarok közül mindent ver. Pedig minden összejött, hogy ne jussunk el a koncertre, pénztárcák, deákigazolványok, bankkártyák maradtak otthon, zuhogott az eső, fák dőltek a vonat elé, stb. A zenekar viszont már sosem fog olyan jó lemezt írni, mint a rebuild volt. A From anger and rage se volt rossz és tetszik az Agression is, amivel mostanában barátkozok, de ez már réges rég nem olyan. De valószinűleg a rebuild miatt elfogult vagyok és többre is értékelem ezeket az anyagokat, mintha egy ismeretlen zenekar állna elő ugyanezekkel. Engem nem zavar, ha valaki hippi, de akkor tényleg legyen az az élet minden területén. És tényleg, jópár témája eléggé lerágott csont ennek a vegan-straigth edge Pc korrekt (és még asszem néhány tag krisnás is ) zenekarnak, de mégis valahogy annyira őszintének tűnik. Amikor meghallom, hogy „We want more, to me this is a movement….not just a social scene” akkor ahelyett, hogy legyintenék, a hideg futkos a hátamon és úgy érzem, hogy ezek a srácok tényleg komolyan gondolják. Szinte már fájó melódikus zenéhez nagyszerű énekhang és szöveg társul. És igazából amit a legjobban sajnálok, hogy 2005 augusztus 4 nem jön vissza. Az Insted nem valószinű, hogy valaha újra színpadra lép és aVerse-t se fogom mégegyszer látni, úgy hogy a program nagyrészét a Rebuild album dalai teszik ki. Kicsit félek is, hogy ha újra látnám őket, akkor csalódás lenne, mert várnám a legjobb nótákat, de helyettük csak újabbakat kapnék, aminek nem rosszak, de meg sem közelítik a régieket.

Viszont 2006 július 2án Szombathelyen  egy olyan zenekart láthattam, ami sosem hibázott, kivéve talán azt, hogy az utolsó,  Desperation című albumukkal nem jöttek át Európába. Kurvára vártam, amíg meg nem tudtam, hogy idén február végén befejezi az Allegiance. Azon az este is volt eső, ráadásul másnap délelőtt Pesten vizsgáztam algebrából, de ez sem riasztott vissza, ráadásul, azt hiszem mi is felléptünk. Egy nagyon pici motoros klub és 40 ember. Duanne Harris gitárjátéka annyira egyedi, amit nem is tudok senkihez hasonlítani. Érezni benne hatásokat, de nem lehet 100%-osan senkihez hasonlítani. Egyszerre gyors, kemény és nyers. Én mint, aki egy nagyon kicsit konyít a gitározáshoz, akármikor hallgatom, azt érzem, hogy Úristen, hogy lehet ilyen kitalálni, pedig annyira nem is bonyolult. Rá lehet mondani, hogy metal-os, rá lehet mondani, hogy punkos, de mindenből pont annyi van, amennyi kell. Kemény, zajos és mocskos, amihez ahogy Kutyát idézzem egy féreghang társul és ezzel azt hiszem mindent elárultam, aki még nem hallotta egyszer muszáj mindenképp meghallgatni. Igen, őket sem valószínű, hogy még egyszer látom. És valahogy azoknak a nyaraknak a hangulata sem fog már visszajönni. Nagyon bénán zenéltünk, de mégis ott lógtunk a próbateremben minden héten és nem az volt az elsődleges, hogy milyen a zene, hanem hogy jól érezzük magunkat.  Ne értsen félre senki, mindennél jobban imádom a mai zenekaromat, de ezeknek az időknek az érzése már nincs meg. Tudatlanok, naívak és balfaszok voltunk, de mégis volt valami, ami már nincs meg….

Hardcore isn't dead
But my favorite time is gone
Relive those days with the ones I love
Hope that better times will come along